Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Farkas Gábor: Arcok a magyar levéltárakból: négyszemközt Sashegyi Oszkárral / 65–73. o.

zeti Könyvtárban. Végül a kézirat nyomdába került s 1948-ban kiszedték, majd tördelték a szöveget. Miskolczy Gyulának az Intézet történetéről írt tanulmányával együtt az évkönyvben jelent volna meg. Munkám első ívét már kinyomtatták, amikor Budapestről leállították az egész kötet megjelentetését, amelynek szövegét Miskolczy felküldte a minisztériumba jóváhagyás végett. Nem mintha politikai szempontból bármi kifogásolni valót tartalmazott volna a kötet, hanem pusztán azért, mert az akkori időben nem tartották aktuálisnak (ekkor már készültek az intézet megszüntetésére). A szedés bezúzatása akkor tudományos munkáknál nem volt egyedi eset, ugyanez a sors érte utol a Kollönich-féle Einrichtungswerk kiadását, ez utóbbi munkának máig is csak egyetlen kefelevonata áll a kutatók rendelkezésére. Engem az eset érthető módon érzékenyen érintett. A kéziratot (és a kefelevonatot) asztalfiókomba zártam s ott szunnyadt tíz éven át. Csak ezután vettem megint elő s a munka 1959ben jelent meg, ezúttal az MTA kiadásában, a Stúdia Historica 16. köteteként. Most, életem végén visszatekintve munkásságomra, meg kell állapítanom, hogy e fiatalkori művem minden írásom közül a legjelentősebb, bár Magyarországon jóformán senki sem ismeri. Ez nem véletlen: a Studia Historica kötetei közül tudomásom szerint ez az egyetlen, amely csak idegen nyelven jelent meg. Külföldön viszont ez a könyv „alapkönyvnek", standard műnek számít, amit megjelenése óta minden II. József korával foglalkozó írásmű idéz és amire sűrűn hivatkoznak. Magad úgy tartod, hogy 1949-ben lettél igazán levéltárossá, s az abszolutizmus kori levéltár referenseként dolgoztad bele magadat a szakmába. A levéltár anyagának feldolgozása azt jelentette, hogy valamennyi munkafázist el kellett végezned, a rendezéstől a tudományos publikációig? A levéltáros szakmát valóban 1949 óta végzett gyakorlati munkám során sajátítottam el 'teljesen. Ezekre az évekre úgy emlékszem vissza, mint a Levéltár teljes megújhodásának, tervszerű munkájának korára, s ugyanakkor a Rákosi-korszak belső feszültségekkel és torzulásokkal terhes időszakára. Az Országos Levéltár abban a szerencsés helyzetben volt, hogy vezetését 1949-ben egy kitűnően képzett szakember, Ember Győző vette át, aki biztosította a szakmai vezetés folyamatosságát. A személyzet ugyanakkor felhígult, a munkahelyi légkör megromlott, a „régi" embereket a bizalmatlanság és gyanú egyszerre hátrányos helyzetűvé tette. Ez a légkör csak 1956 után tisztult ki, különösen miután Varga Sándorné vette át a Levéltárak Országos Központja helyettes vezetőjének posztját. 1949-ben megindult a Levéltár teljes anyagának ún. alapleltározása, amely kiindulópontját képezte az anyag nyilvántartásának és tudományos feldolgozásának. Ember Győző főigazgató az abszolutizmus kori levéltár referenciáját bízta rám. Ennek anyagát előbb le kellett választani különböző feudalizmus kori kormányhatósági levéltárak anyagáról, amelynek függelékeként egyes részei az OL-be kerültek s ott a maguk irattári állapotában maradtak. Raktári jegyzék csak az 1927-ig Bécsben őrzött állagokhoz készült, a többiek jegyzékelése 1945 előtt elkezdődött ugyan, de csakhamar abba is maradt. A második világháború során az iratcsomók egy része a rájuk omló fal törmelékek súlya alatt felbomlott, más részük beszennyeződött. Így tehát az a feladat hárult rám, hogy egy hatalmas, több mint kétezer folyómétert kitevő iratmasszát levéltárilag feldolgozzak. Három évtized alatt ez volt egyik fő levéltári munkám, s utólag visszatekintve elmondhatom, hogy egy tartalmában rendkívül gazdag, de csak nehezen hozzáférhető, részben rendezetlen irattári tömegből ez idő alatt sikerült részben egyedül, részben munkatársaim segítségével egy tudományos igényeknek megfelelően feltárt levéltárat kialakítanom, ami számomra