Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Ö. Kovács József: A kecskeméti zsidók polgárosodása, 1790–1848 / 30–43. o.

állapítás az sem — a korábbiakban leírtak alapján —, hogy a Kecskemétre betelepedett, s idegennek nyilvánított zsidók nagy többségének a bőr-, illetve a gyapjúkereskedelem jelentette a megélhetést. E területen a XVIII. század negyvenes éveire visszanyúlóan egyeduralmat élveztek. Az ünnep szerepét is betöltő piacon, a vásári sokadalomban állandó volt a zsidók jelenléte.

21 Noha fő jövedelmüket a bőr- és a gyapjúkereskedelem adta, igen gyakran érvényesítették befolyásukat a gazdasági élet más szféráiban. Nemcsak a kecskeméti piacon és vásáron voltak ott a selyem és egyéb drága portékát árusító sátoros zsidók, hanem a környező településeken is. A közeli nagykőrösi vásárban is megfordultak, s főként óbudai és pesti sátoros zsidók sorában szinte állandó helye volt a kecskemétieknek.

22 Az ún. „három város" közül, Cegléd viszont egyáltalán nem fogadott be zsidót.

23 Ugyanakkor a még alaposabb vizsgálódást érdemlő Baja kereskedelmi életében központi szerepet játszottak és bizonyára a kecskemétiekkel is eleven kapcsolatot tartottak. Baja és a zsidók hangsúlyos szerepét az is illusztrálja, hogy a Helytartótanács 1822-ben azért változtatta meg a szeptember 26-i országos vásár időpontját, mert az egybeesett a zsidók ünnepével, s távolmaradásuk igen nagy veszteséget jelentett volna.

2

''

1 Az eltérő szinten és arányban űzött kereskedés mellett igyekeztek a zsidók más jövedelemforrásokat is megszerezni, habár ez inkább csak az 1830-as évek végétől vált lehetségessé és gyakoribbá. A helybeli zsidó község eleinte kizárólag a bormérést gyakorolhatta, a vendégfogadók, a korcsmák és egyéb bormérő helyek és a fürdőház haszonbérletéből egyértelműen kizárták őket.

25 A sokszor „hiánygazdálkodásban''" élő város és vezető testülete nem tartotta be következetesen a rendelkezéseket. A szükségletek rendszerint leküzdötték az adminisztratív és más szociális szempontból fakadó elutasító szándékot. 1837-ben a kecskeméti zsidó közösség újra kérte, majd végül elnyerte a haszonvételi árverésen való részvétel jogát, amellyel éltek is a tehetősebbek. 1840-ben Fischer Jakab emelkedett szólásra a nyilvános licitación, s azt nyilatkozta, hogy ő egyedül kívánja bérbe venni a 24 korcsmáltatási jogot, különkülön 899 Ft-ért (összesen 21 576 váltóforintért). Ajánlata nem maradt hatástalan : „... s erre nagy zsivaj támadván, nem valának képesek a licitálásban már részt vett s részt venni kívánókat arra bírni, hogy a licitatiónak eddigi rendes menetében megnyugodván, azt tovább folytathassák .. .'

,26 A tőkeerejét tekintve mindinkább izmosodó kecskeméti zsidóság 1831-től 1837-ig korlátlanul uralta a mészárszéktartás jogát is, de később is főként zsidó mészárszékbérlők neve alatt jegyezték be az említett bérleteket.

27 A görögök az 1820-as évektől egyre sűrűbben kénytelenek voltak átengedni boltjaikat az árendás zsidóknak. 1823-ban Schwarcz László Hajagos József házában nyitott boltot évi 40 Ft bérleti díj lefizetése ellenében.

28 Hasonlóképpen vették árendába a város boltjait más zsidók is (Valentin Moses, Rosenthal Leopold, Schwarcz Izsák stb.), de ők voltak a kereskedésüket feladó vagy tönkrement görög kereskedők árverésre bocsátott portékáinak, kisebb-nagyobb tételeinek megvásárlói is.

29 Néhány esetben földet is árendáltak a zsidók. Bozsó János — bizonyára nem kis haszon reményében — közös társaságot alakított az első osztályú kereskedőknek számított Hellsinger testvérekkel és Sváb Lőrinccel.

30 Csongrád miegyében pusztákat béreltek, valószínűleg Bozsó nevén, mely vállalkozásba mindegyikük köteles volt a „gazdaság felállítására" 20 000 váltóforintot befizetni. 1848 előtt már szőlő is volt a kecskeméti zsidók kezén. Hornyik szerint először Millhoffer István — sebészorvos — érdemei miatt — a „családja mulatságára" kapott szőlőterületet. De más tehetős kereskedők is {Hellsinger Móric, Fischer Jakab stb.) hozzájutottak a szőlőbirtokláshoz.

31 33