Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Ö. Kovács József: A kecskeméti zsidók polgárosodása, 1790–1848 / 30–43. o.

A feudalizmus felszámolása előtti zsidó nagykereskedők rétegébe tartoztak a Hellsinger testvérek, akik a fa hiányában is szenvedő Kecskemét (többnyire Szolnokról szállították ide a fát) fakereskedelmében is tevékeny szerepet vállaltak.

32 Való igaz, hogy kevés adattal, de bizonyítható: jövedelemforrást jelentett a zsidóknak a bor- és gabonakereskedelemmel való foglalkozás is. Közéjük tartozott Engel Salamon, óbudai születésű, 19 éves ifjú is, aki Kecskeméten kívánt letelepedni. Bátyja vallomása szerint apjától 4000 Ft-ot kapott borkereskedésének megindításához, melyet másik nyolc tanú bizonyságlevele alapján jól vezetett.

33 Ismeretes, hogy a zsidók iparűzésének biztosításáért a „vezér" Pest vármegye küzdött a legaktívabban. Ugyanakkor a többi megyék és a középbirtokos nemesek is — az 1830—40-es években — egyre egységesebben vallották, hogy a mezővárosi és falusi iparűzők csekély száma és az iparcikkek aránylag kis mennyisége, de ehhez képest magas ára, számos feszültség forrása lett.

34 így volt ez Kecskeméten is. Mint ahogy más területen, úgy az iparűzéssal kapcsolatos tevékenységben is a szükség diktálta a városi tanács feltételeit, pontosabban oldotta fel a tilalmakat. 1821. augusztus 13-án kötötték meg a szerződést Schweiger Mártonnal, aki egy olaj malom felállítására kapott engedélyt a Csongrádi-kapu előtti helyen. Húsz esztendei árenda fejében 1320 Ft-ot előre, 5 aranyat pedig évenként kellett fizetnie a tanácsnak. E vállalkozást nemsokára egy nagyobb konkurenciát és ellentétet növelő másik követte. A magyar tímárcéh tagjai, mintegy 30 fő 1829-ben kérték a tanácsot, hogy Csillag Márton is üzemeltethessen egy olaj malmot. Csillag Márton pénze és befolyása a vállalkozást ellenzőkével szemben többet nyomott a latban, s így 1829 márciusában megköthette a szerződést egy olajsütő és árpakása malom üzembe helyezésére.

35 A helybeli kézműves zsidók törekvésének figyelemre méltó eredménye volt 1846. évi „társulattá" szerveződése. Két tímár, 2 szobafestő, 2 szabó, 2 pipareszelő, 1 szűcs, 1 bádogos, 1 cipész, 2 sipkás és 1 üveges aláírásával ellátott kérvényt nyújtottak be a tanácsnak, miszerint ők a többi zsidó kézműves nevében is társulatot hoztak létre, s ehhez kérték a jóváhagyást. Alapszabályzatuknak csupán egyetlen pontját kifogásolta a tanács, azonban a megyei vélemény kézhezvételéig még várakozásra intették a kérelmezőket.

36 Különösebb bizonyítást már nem kíván a zsidók pénzügyletekben való jártasságának és tőkeerejének ténye. Vizsgált korszakunkban igen gyakran olvashattunk a csőd szélén álló, vagy teljesen tönkrement lakosokról — a városi tanácsról nem is szólva —, akik rendszeresen fordultak kisebb-nagyobb kölcsönökért a zsidókhoz. A kereskedelmi élet pezsdülésének nélkülözhetetlen velejárója, feltétele és következménye is egyúttal a biztonságos üzlethálózat kiépítése, mely képes kapcsolatokat teremteni a termelő és vevő, valamint a piac között. Számos kis és nagy „hálója" és közvetítő eleme dolgozott a kereskedőknek. Pest nem véletlenül töltött be központi szerepet az ország kereskedelmében. A XVIII. század végén az „egész országban szétszórt, alárendelt görög és zsidó faktorok felvásárló munkája után biztos úton haladt az áru a pesti, bécsi és más távoli nagy kereskedők kezéhez".

37 A Magyar Kancelláriának 1795-ben panaszt tevő kecskeméti és nagykőrösi tanács e „monopóliumot" támadta meg, vádiratnak is felfogható hosszú levelében.

38 Rámutattak az árnövekedés egyik alapvető eredőjére is: a „gyapjú öt-hat kézen jut át az utolsó vevőhöz". A néhány nagykereskedő kezében tartott felvásárló kereskedelemről a következőképpen vélekedtek: „Ezek azok, kik ketten-hárman összvekelvén Infamianak nóta ja alatt Öbudán és másutt összveesküsznek, hogy ők ennél vagy amannál az általuk kirendelt áránál a gyapjúnak többet nem adnak. Sőt a v(árme)gyekben circulusokra felosztják magokat, hogy többnek egy-két factornál egy vagy másik 34