Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Ö. Kovács József: A kecskeméti zsidók polgárosodása, 1790–1848 / 30–43. o.

lyezték a jóval szegényebb, ún. „Pirikkel zsidóknak", akik csupán az országos vásár előtti napon árusíthattak a piacon. 14 Különös ellenszenvvel és visszauta­sítással fogadták a települések a morva és sziléziai zsidókat, amelynek egyik nyilvánvaló oka az említettek közismerten nagyobb szegénysége — a nyuga­tihoz képest —, és zártabb, konzervatívabb vallási közössége lehetett. 15 A betelepülési törekvések — a zsidóság számbeli és vagyonnövekedésével arányosan — kisebb-nagyobb megingásokkal, de mindinkább sikeresek voltak, amelyek főként a már említett gazdasági tényezőkkel álltak kapcsolatban. A feudális gazdaság hajszálrepedései (a régi válsága és az új igénye) egyre szélesedő és mélyülő törésvonalakká váltak. Ekkortájt tört meg a görögök „mo­nopóliuma" iá: 1811. április 20-án először engedte meg a tanács Schwarcz László zsidónak az árusítást a hetivásáron, s mint ahogy a görögök sérelmes levelük­ben megjegyezték, ezután a „piac is szabaddá tétetődvén". Sőt két év múlva, Katalin-vásár napján a strázsamester dobszó mellett hívta be a vásárról a piacra a zsidókat, a „tirolokat", a cseheket és más kereskedőket. 16 A városi vezetés folyton kereste a megoldást a tolerált zsidókon kívül le­telepedni törekvők kiutasítására. Ugyanakkor igyekeztek a már befogadotta­kat minél jobban megkötni, hogy érdekeltté váljanak az idegenek „felfedezésé­ben" és visszaszorításában. Csupán a város pecsétjével ellátott hivatalos ok­mány birtokosa lakhatott a városban, illetve bérelhetett itt házat. A kilátásba helyezett büntetés mértéke a következő volt: az engedély nélkül szállást adó gazdát 12 Ft lefizetésére, a zsidót pedig 12 pálcára ítélték. Ennek kétszeresét (24 pálca) kapta a hitsorsosát „lappangató" zsidó. E rendelkezés számtalan sze­mélyes és közösségi konfliktus forrása lett. Hasonlóképpen újították meg, ki tudja hányadszor, de eredménytelenül az engedély nélkül házaló zsidók elleni ti­lalmat is. 17 Mint láttuk, a zsidók befogadását elsősorban haszonelvű — törvényadta előírások szerinti — szempontok diktálták: kik és mekkora létszámban képesek a város gazdasági életén lendíteni? A válogatás elsődleges kritériumát képezte a vagyon nagysága, illetve tulajdonosának önellátó képessége, ugyanis csak így nem lehetett a város és tolerált hitsorsosai terhére — vélekedett a tanács. Ál­talában a szelekció előbbi formája érvényesült a reformkor törvényalkotásáig (1840. évi XIX. te.) és olykor azután is. E törvény már elhárította a zsidóság társadalmi beilleszkedésének legfőbb akadályait: 18 jogot adott a Magyarorszá­gon születetteknek, s mindazon bevándoroltaknak, akik az ittlakásra törvényes engedelmet nyertek, hogy szabadon letelepedjenek — a bányavárosok és a határőrvidék kivételével — bárhol. Több más feltétel mellett kereskedhettek és iparűző tevékenységet is folytathattak. Történeti kutatásunk országosan igazolta a korábbi megfigyelést, misze­rint a zsidóság főként — és nagy tömegekben — a gabona-, állat-, bőr- és bor­kereskedelem központjait szállta meg, s erre Pest megyében is említhető né­hány példa. 19 Noha Kecskemét helyzete inkább csak az állat- és bőrkereske­delmet, illetve részben a gabonaforgalmat tekintve volt kiemelkedő, s a zsi­dók betelepedése sem mondható tömegesnek, mégis igazolható az előbbi állí­tás. A Pest megyei zsidóság számát tekintve, az egyébként legnagyobb járás­ban, a kecskemétiben volt a legalacsonyabb. Korszakunkban e járás zsidó lét­számának alakulását egy pillantással átfutva, a következőket látjuk: egyenle­tesen növekedett a számuk, de az 1820-as évek közepétől mintegy 10 évig tartó stagnálás következett be, majd ezt követően és a gátat felszabadító 1840. évi XIX. te. után rohamosan ívelt felfelé. 20 A létszámarányoknál fontosabb vizsgálódási szempont a zsidók foglalko­zásszerkezetének megismerése, hiszen a megélhetési forrás, illetve a kisebb­nagyobb mértékű tőkefelhalmozás ezen a ponton ragadható meg. Nem új meg­82

Next

/
Thumbnails
Contents