Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 3. szám - MÉRLEG - Tóth István: A történelem segédtudományai. Bp., 1986. / 68–71. o.

rét viselő fejezetek áttekintik az illető tárgykör legfontosabb problémaköreit, a tudományág történetét és alapvető könyvészetet, szükség esetén — bár korántsem kielégítő mennyiségben — illusztrálják tárgyukat, majd közlik a további ismeretek megszerzéséhez szükséges bibliográfiai hivatkozásokat. Ezen az általános felépítési sémán túlmenően azonban az egyes fejezetek — a szerzők tudományos rangjának, oktatási tapasztalatainak vagy pedig: feladatuk bonyolultságának! függvényében — eltérő anyaggazdagságúak, tartalmi-didaktikai szempontból eltérő minőségűek. Szilárd tárgyi alapokon nyugvó, minden részletében logikusan követhető, az oktatásban kitűnően felhasználható vezérfonalat kapunk Érszegi Gézától az oklevéltan és paleográfia tárgykörében. A két fejezet minden mondata szigorúan tárgyszerű, informatív. Jól megválasztott illusztrációi kitűnő oktatási segédanyagul szolgálhatnak. Bibliográfiája alapján bízvást felépíthető egy paleográfiai-diplomatikai speciálkollégium két szemesztere. Hasonlóan kimagasló értékű a Csapodi Csaba által írt Kodikológia fejezet, amelyben a szerző hatalmas szakmai tapasztalata minden alapot megadott a középkori kódexekkel, mint önálló forráscsoporttal való bánás formai és tartalmi követelményeinek, módszertani fogásainak az alapoktól induló, ám rendkívül didaktikusán felépített, bemutatására. A fejezet bibliográfiájából legfeljebb a facsimilekiadások közelebbi könyvészeti adatait hiányolhatjuk. Nagy kár, hogy ez a fejezet nélkülözi a képes illusztrációkat. Magyarországon úttörő vállalkozásnak számít Kubinyi András fejezete: az Epigráfia. Szinte érthetetlen, hogy nálunk, ahol az ókori felirattan művelése évszázados hagyományra tekinthet vissza, a középkori epigráfia hogyan maradhatott ennyire elhanyagolt, csak alig-alig művelt tudományág! Pedig a magyar földi középkori feliratos emlékanyag — természetesen a történeti Magyarország területében gondolkodva — az egyik legfontosabb segédtudománnyá tehetné ezt a stúdiumot, mind köztörténeti, mind pedig művelődés-, mentalitás- vagy ideológiatörténeti szempontból. Mindaddig azonban, amíg a Kubinyi által is sajnálattal hiányolt Corpus-szerű feliratkiadások hiányozni fognak a magyar középkor felhasználható forrásai közül, e tudományszak nem kaphatja meg méltó helyét a forrástudományok sorában. (Az e fejezet végén olvasható bibliográfiai utalások száma rendkívül csekély. Éppen a téma feldolgozatlan volta miatt lett volna szükséges összeállítani a szórványosan megjelent forrásközléseket.) Kristó Gyula két fejezete, a Kronológia és a Történeti földrajz kiegyensúlyozott, megbízható támpontokat nyújtó munka. A szerző mindkét esetben sorra veszi a tárgyát képező tudományág alapfogalmait, terminológiáját, tudománytörténetét és művelésének jelenlegi helyzetét. Pontos, tárgyszerű információkkal szolgál nem csupán a megoldott, de a vitatott vagy vitatható problémák terén is, nagymértékben segítve ezáltal a kiadvány alapvető célját, az egyetemi oktatást. Ugyancsak Kristó Gyula tollából származik a Történeti névtan c. fejezet helynévtannal foglalkozó része. E fejezetben —• talán éppen az itt tárgyalt témák sokszorosan vitatott volta következtében — kevésbé látszik szilárd talajon mozogni a szerző. Fejezete így nemigen szorítkozik másra, mint a téma kapcsán felvethető problémák körvonalazására. Az itt közölt bibliográfia is inkább csak eligazító jellegű. (Érthetetlennek tűnik itt a történeti forrásértékkel is bíró megyei földrajzi névtárak mellőzése.) Kállay István, a kötet szerkesztője, foglalta össze a genealógia alapelemeit. E nálunk talán legnagyobb hagyományra visszatekintő tudományág ismereteinek megbízható vázlatát kapjuk a mindössze húszoldalas fejezetben, a bőséges bibliográfia pedig elégséges támpontul szolgál a további tájékozódáshoz. (Egy apró hiányosság: talán kár volt mellőzni Vajay Szabolcs helyenként talán túl69