Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 3. szám - KILÁTÓ - G. Vass István: A Der Archivar 1984-es és 1985-ös évfolyamai / 62–67. o.

lalat iratanyagát őrző vállalati levéltárak mellett már a századfordulón megjelent a gazdasági levéltárak egy másik típusa, amelynek illetékessége egy-egy területen működő több vállalatra is kiterjed. E típus egyik legújabb képviselője a Stuttgart—Hoheimben működő fent említett levéltár. 1980-ban alapította a baden-württembergi tartományi kormány és a tartományi Ipari és Kereskedelmi Kamara. Illetékessége az egész tartományra kiterjed. Munkájának megindítása — nem is beszélve a helykialakítási, szervezési és financiális gondokról — nem volt könnyű, hiszen az iratképzőket semmi sem kötelezi az iratok átadására, legfeljebb saját érdekükre lehet hivatkozni. A levéltár munkatársai tehát igyekeztek minél több céggel kapcsolatba kerülni; olykor hivatalnokokkal vitázva nekik kellett felderíteni az iratanyagokat félreeső raktárakban, pincékben vagy padláson. Munkájuk azonban nem volt eredménytelen, mert alig több mint három év után már arról számolhatnak be, hogy raktáraikban 80 vállalati és 11 kamarai levéltár (Firmenarchiv, Kammerarchiv) található, és további 40 vállalat ígérte meg, hogy régi iratait átadja. Az átvett fondok közül néhánynak már a repertóriuma is elkészült, amelyek rövidesen meg is jelennek. A levéltári anyaggyarapítás, rendezés és állagvédelem különböző területeivel szintén több tanulmány foglalkozik. Az 1984/2. számban a levéltárak „mostoha gyermekeinek", a fényképeknek célszerű archiválásáról; az 1985/2. számban a levéltárak tűzvédelmi előírásairól és feladatairól; az 1985/3. számban a hagyatékok gyűjtéséről és feldolgozásáról; az 1985/4. számban a nyomtatványok gyűjtéséről és feldolgozásáról olvashatunk. Egy mondat erejéig érdemes kiemelni Hubert Honig: Az alsó-szászországi pénzügyigazgatóságok iratainak archiválása. A mintavétel modellje a levéltárakban című cikkét (1984. évi 4. sz.). A szerző azt fejtegeti, hogy miközben a tömegesen keletkező pénzügyigazgatósági iratok (pl. adóbevallások) radikális selejtezése elkerülhetetlen, szükséges az egyszerű matematikai alapon történő mintavétel fenntartása mellett, de annak torzító esetlegességeit kiküszöbölendő, a levéltáros értékítélete alapján további iratok megőrzésre való kijelölése is. Különösen fontosnak és tanulságosnak tűnik Hermann Bannasch—Gábrielé Usarski—Dietrich Hofmaier: A kultúrjavak védelme biztonsági filmezés által. A levéltári mikrofilmezés helyzete az NSZK-ban a Hágai Konvenció általános védelmi egyezménye keretében című cikke (1984. évi 2. szám). Bevezetőben a szerzők leszögezik, hogy ez idő szerint nagyobb mennyiségű levéltári anyagok reprodukálásának, s ezáltal az esetleg megsemmisülő eredeti pótlásának legalkalmasabb és leggazdaságosabb módja a mikrofilmezés. Ez lehetővé teszi az eredeti dokumentumok tartalmának teljes visszaadását, sőt bizonyos korlátok között külső jellegének visszaadását is. Az NSZK 1967-ben csatlakozott az UNESCO által 1954-ben Hágába összehívott nemzetközi tanácskozás határozmányaihoz, melyek kimondták, hogy az egyes nemzetek kul túr javai az egész emberiség kultúrkincsének részét képezik, s háborús konfliktus esetén egyetemes védelemben részesítendők. (Az egyezmény a kultúrjavak között tételesen is megemlíti a levéltári anyagokat.) A kultúrjavak védelméről és biztonságáról maguknak az egyes országoknak kell gondoskodni. Az NSZK-ban már jóval a csatlakozás előtt, 1961-ben elkezdődött a biztonsági célú mikrofilmezés a polgári védelemre vonatkozó törvény alapján, s jelenleg is a polgári védelem keretében, a szövetségi belügyminiszter felügyelete alatt folyik. Az általános hon védelemügy részét képező polgári védelem hét nagyobb területre oszlik, ezek egyike a kultúrjavak védelme, s ezen belül gondoskodnak a levéltári anyagok védelméről is. E területen tehát erős centralizáció érvényesül. A szövetségi kormány biztosítja a szükséges anyagiakat és kizárólagos joga és feladata az elkészült filmek végleges raktározásáról való gondoskodás. A tar66