Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 2. szám - KILÁTÓ - Szaszkó István: A The American Archivist 1985-ös évfolyama / 77–81. o.

kihívásokra válaszoljon. A cikk szemléletes táblázatban mutatja be a hagyományos történetkutatás és az „új társadalomtörténet" irányzata közötti különbségeket. A levéltárosokat is érintő forrásfelhasználási különbség már ebből is világos. Érdemes néhány példát idézni: a hagyományos történetírást a vezetők, nagy emberek, az elit, míg az új irányzatot a közemberek, azok csoportjai, környezetük változása, szokásaik, értékrendjük, gazdasági helyzetük, intézményeik, röviden maga „a tömeg" érdeklik. A hagyományos történetírás bizonyos eseményekre vagy időszakra koncentrálja érdeklődését, míg az „újakat" a változások foglalkoztatják. A hagyományos érdeklődés írásos végterméke forrásként főként levelezéseket, naplókat, egyéb leíró forrásokat használ, míg a másik csoport rendszeresen bevon munkájába számszerűen értékelhető, statisztikailag feldolgozható dokumentumokat. Az első csoportnál a hagyományos témakörök dominálnak, míg az utóbbiaknál pl. csoportkérdések, csoportközi konfliktusok, családon belüli kérdések, társadalmi mobilitás, regionális kérdések stb. A hagyományos történetkutatás témakörei megállapodottak, a másik esetben azonban állandóan új irányzatok fejlődnek ki. A cikk további részében az új irányzatnak a levéltárakra gyakorolt hatását elemzi. Sajnálatos, hogy ennek az új iránynak egyelőre még nincsenek határai, így — bár dinamikus —, de a divatot követve tulajdonképpen parttalanul fejlődik, s nem biztos, hogy az általa felkarolt témák holnap is fontosaknak minősülnek majd. E hiányok miatt egyelőre igen nehéz a megfelelő válaszadás a levéltárosok részér ről, hiszen nem tudják magukat mihez tartani az új igények kiszolgálásának tervezésekor. Az új irányzathoz való viszonyuláskor a jelen esetben a saját belátás és a tájékozottság vezetheti csak a levéltárakat. A cikk további részében az új irányzat számítógép-használatának levéltári konzekvenciáiról, illetve a számítógépes dokumentumokról, mint történeti forrásokról ír. Az új irányzatnak a gyűjteményre, az iratgyűjtésre gyakorolt hatását taglalva részletezi, hogy milyen témakörök, és mely iratcsoportok kívánnának több figyelmet. Külön kiemeli, hogy a helyhiánnyal küzdő levéltárak az egyre körmönfontabb selejtezési technikákkal kívánnak helyet nyerni, ez azonban éppenhogy ellentétes az új irányzat forráshasználati igényeivel. A levéltári értékhatár kérdése ebből a szempontból különösen fontos, újraértékelendő probléma. Az új szemlélet a levéltári proveniencia elvét is érinti, ugyanis a szerző szerint ez sokszor inkább nehezíti, mint segíti a kutatást. A provenienciánál fontosabb a „használhatóság". A probléma viszont az, hogy a levéltárosok képtelenek ezt a provenienciával összeegyeztetni, ezért inkább tudomást sem vesznek róla. A kronologikusan és alfabetikusán rendezett iratok ugyancsak ellenállnak az új típusú kutatásnak, hasznosabb volna tehát tárgyi alapon rendezni. A cikk konklúziójában a szerző leszögezi, hogy eddig a levéltárosok még nem sok megértést tanúsítottak, törekvéseik figyelmen kívül hagyják az új igényeket. Legelsőképpen tehát azt a gátat kellene legyőzniük, amely a következő mondatban tükröződik: Ezt így eddig még nem csináltuk. Utolsó ismertetendő tanulmányunkat (Ábrahám, Terry—Balzarini, Stephen E.—Frantilla, Anne munkája) az évfolyam első számából választottuk. A dolgozat alcíme szerint módszertani vizsgálat és a levéltári feldolgozás mérésével foglalkozik. Ahogy a levéltárosok a XX. században keletkezett iratok tömegével szembesülnek, egyre inkább olyan analizáló módszerek felé fordulnak, amelyek javítják munkájuk hatékonyságát és eredményességét. Jóllehet voltak már törekvések; amelyek a levéltári eljárásmódokat, pl. a feldolgozást vizsgálták, de a speciális funkciók mérése és számszerű értékelése csak most kezdett a szakma érdeklődésének előterébe kerülni. 80