Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 2. szám - Havassy Péter: A magyar világi archontológiáról: historiográfiai és bibliográfiai áttekintés / 27–46. o.

Az archontológia fontosabb forrásai és irodalma Az archontológiai vizsgálódás alapvető forrásai tulajdoniképpen ugyanazok, amelyek más történelmi stúdiumok kutatásának is alapjai, ezért a továbbiakban csak a világi archontológia művelését közvetlenül segítő, általunk elsődlegesnek tartott forrásokkal és a méltóságsorok összeállítását jelentősen megkönnyítő irodalommal foglalkozunk. Ezek az alábbiak: I. OKLEVELEK a) privilégiumok Az eddigi kutatások szerint V. István 1271. szeptember 20-án kiadott oklevele indítja meg azt a gyakorlatot, hogy a privilégiumok végén rendszeresen felsorolják az ország egyházi és világi főméltóságait. Uralkodásának végén a megszokott névsor — nádor, országbíró, tárnokmester, szlavón bán, erdélyi vajda, Szörényi bán, asztalnok-, lovász- és pohárnokmester, királynéi tárnokmester, valamint váltakozva 6 megye ispánja — kiegészül a királynéi lovászmesterrel és megjelenik újabb 3 megyésispán. IV. László uralkodásának kezdetén az országos méltóságok szerepeltetése nagyjából ugyanaz marad, a megyésispánok közül váltakozva kilencet említenek. 1277 elején a kancellária vezetését Demeter fehérvári prépost veszi át, kinek működése alatt eltűnnek az oklevelek végéről a méltóságsorok. A legfőbb tisztségviselők felsorolása csupán Károly Róbert uralkodása alatt, 1323 elején válik ismét rendszeressé. Megjelenik a magnificis viris (elvétve magnificis baronibus) elnevezés a világi főméltóságoknál, amely az alábbi tisztségviselők csoportját jelölte: nádor, tárnokmester, országbíró, erdélyi vajda, szlavón és macsói bán, királynéi tárnokmester és udvarbíró, királyi asztalnok- és lovászmester, pozsonyi és somogyi ispán. Láthatjuk, hogy a névsor az utolsó Árpádok gyakorlatától eltér. Az utóbbi felsorolásban említett első három tisztségviselő — nádor, tárnokmester, országbíró — állandó eleme a méltóságsornak, a többiek szereplése már nem ilyen rendszeres. 1330tól kezdve az országbíró már rendszerint megelőzi a tárnokmestert a királyi oklevelek méltóságsoraiban, 1354-től kezdve pedig egyértelműen az alábbi sorrend alakul ki, s marad sokáig érvényben: nádor, országbíró, erdélyi vajda, szlavón, szörényi és macsói bán, tárnokmester, valamint a négy (udvari magister. A XV. században már szigorúan ugyanaz a sorrend, tehát a prelátusokat a nádor, az erdélyi vajda, az országbíró, a négy bán, a* tárnokmester, a négy királyi magister, a pozsonyi és a század II. felétől a temesi ispán követi.

45 A privilegiális oklevelek méltóságsorairól szólva azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül Szentpétery Imre megállapítását, aki szerint a névsoroknak korjelző szerepük volt, „nem az oklevél keltekor a királyi udvarban jelenlevőket, hanem az akkor hivatalban levőket" tartalmazták.

46 Sajnos néhány királyunk — pl. I. Ulászló — kevés privilegiális oklevelet adott ki, így az uralkodásuk alatti méltóságsorok összeállításához más forrásokhoz kell nyúlnunk. b) kinevezés Egy-egy méltóság viselőjének és hivatalba lépése pontos idejének megállapításához legmeggyőzőbb bizonyíték a kinevezést tartalmazó oklevél, sajnos ilyenből csak egy nádori, egy országbírói, egy tárnokmesteri, egy kincstartói, egy pozsonyi ispáni és két erdélyi vajdai, tehát összesen hét maradt az utókorral 33