Levéltári Szemle, 37. (1987)

Levéltári Szemle, 37. (1987) 2. szám - Sinkovics István: A történetírás segédtudományai az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 1777–1986 / 3–17. o.

Több magántanára volt, akik a történelem segédtudományait alkotóan művelték. Közülük került ki Szentpétery Imre, aki előbb a debreceni egyetemen a középkori egyetemes történetet tanította, és előadásaiban kitért az oklevéladók kérdésére is. Fejérpataky halála után 1923-ban a budapesti egyetemre nevezték ki. Oklevélkritikájának színvonalát Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke c. kiadványában mutatta be. 1913-ban a Magyar Tudományos Akadémia Történettudománjá Bizottsága elhatározta az Árpád-kori királyi oklevelek összegyűjtését és közzétételét. Eleinte az egész okleveles anyag kiadását tervezték egy új Codex Diplomaticus sorozatban. De miután nyomtatásban már aránylag sok oklevél megjelent e korból, célszerűbbnek látszott regeszták közzététele. E feladatra Szentpétery Imre kapott megbízást. A munka fontosságára már jóval előbb Fejérpataky László hívta fel a figyelmet és haláláig érdeklődéssel kísérte a hozzá közelálló munka előrehaladását. Szentpétery 1923 és 1930 között megjelentette az 1001-től 1270-ig terjedő I. kötetet 3 füzetben 1750 regesztával. Azokat az okleveleket is nyilvántartásba vette, amelyekről csak említés történt, de a szövegük nem maradt meg. A még nyomtatásban meg nem jelent okleveleket teljes szövegben itt először adta közre. Az összes oklevél szigorú kritikai mérlegelést kívánt, minden darab valódiságának vagy hamis voltának elbírálására szükség volt. Szentpétery az oklevelek vizsgálatában azt a helyes elvet követte, hogy a „hyperkritika szintoly káros, mint a teljes kritikátlanság".

28 így megnyugtató módon sikerült körülhatárolnia a történeti forrásként felhasználható oklevelek csoportját. Ezzel jelentős mértékben megkönnyítette a Magyarország XI—

XIII. századi történetével foglalkozó kutatók további feladatát (mentesítve őket az oklevélkritikai munkától). A II. kötet 1. füzetét 1943-ban még közreadta, de a további regeszták kiadásához már nem jutott hozzá 1950-ben bekövetkező haláláig. Kéziratának felhasználásával munkáját tanítványa, Borsa Iván folytatta és 1961-ben megjelentette a 2—3. füzetet, amely időben 1290-ig jutott, s az oklevélregeszták száma elérte a 3650-et 1930-ban Szentpétery közzétette magyar oklevéltanát, amely a korabeli nemzetközi szakirodalom színvonalán mutatta be a magyarországi okleveles gyakorlat fejlődését 1001-től 1526-ig. Magából a több mint 500 éves oklevéladás fejlődéséből állapította meg a korszakhatárokat, felülvizsgálta a korábbi kutatás eredményeit és egyes részleteket maga tisztázott. Módszerével és problémafelvetésével a további kutatás számára is alapot adott. 1931-ben „A magyar történetírás új útjai" című Magyar Szemle kiadványban ő vázolta a történelmi segédtudományok helyzetét. A Hóman Bálint szerkesztésében megjelent munkának az volt a célja, hogy megismertesse a szellemtörténet módszerét és alkalmazását a történelem különféle területein. Szentpétery azonban nem követte a kötet célkitűzését. Talán a segédtudományok anyagközelsége is következetesen reális valóságszemléletet kívánt ezen a szakterületen. A történetírás nyolc segédtudományának helyzetét és a magyarországi kutatásokat mutatta be. Közülük az oklevéltant, az írás történetét, a címertant és a közép- és újkori időszámítást előadásaiban is rendszeresen tárgyalta. Az általános és magyar oklevéltanon kívül foglalkozott a pápák és császárok oklevéladásával. Főleg az oklevéltan, a címertan és a pecséttan területén tanítványai is eredményesen dolgoztak. De minden történelem szakos hallgatónak négy félévig hallgatnia kellett a segédtudományokat, és meg kellett ismernie az oklevélolvasás elemeit. Igaz, hogy ennek hatásfoka nem lehetett magas, mert az egész első évfolyam együttesen vett részt és oklevélfényképekről gyakorolta az oklevelek olvasását. Haladó fokon már csak az érdeklődők vették fel, ezek eredeti ok11