Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 1. szám - Buzási János: Gondolatok a levéltáros egyesület jövőjéről / 42–46. o.

közt matató, különc társaság. Ne lepődjünk meg, ha ettől itt-ott hervadni kezd a bimbódzó szakmai öntudat. Az a veszély azért nem fenyeget, hogy a levéltáros szakma feleslegessé válik. Stabil és egyre bővülő piaca a tudomány összes történeti diszciplínája, sőt, valamennyi társadalmi tudományág. A tudományos kutató tudatában a levéltáros úgy jelenik meg, mint kizárólag az ő tudományágának szolgálatára rendelt faktótum. Hol vagyunk attól, hogy akár csak ennek az egyetlen piacnak az igényeit maradéktalanul ki tudjuk elégíteni? Ráadásul permanens feladatunk újabb igények felkeltése. És mi legyen a többi állandó partnerrel: a közművelődéssel, az államigazgatással, a magánügyfelekkel? Mert a területi és helyi művelődésügyi szerveknek a levéltáros a közművelődés mindenese. Minden rendű és rangú irattermelőnek az a csodabogár, aki valamilyen kifürkészhetetlen okból használt papírt gyűjt, és ezzel enyhíti az irattári férőhelygondokat. Az állampolgárnak adatbankár, aki azért van, hogy az ő nyugdíjigényét, perbeli igazságát, leszármazását igazolja. A levéltárost nem a feleslegesség érzése, sokkal inkább a frusztráció kerülgetheti. Ezek után mi hát a levéltáros szakma? Vajon egyetértünk-e abban, hogy nem az egyik vagy másik vagy harmadik, hanem valamennyi együttesen plusz még sok minden más? Hogy beletartozik minden olyan tevékenység, amely a levéltári információ megőrzésére, rendszerezésére, feltárására és szolgáltatására irányul: a restaurálás, a mikrofilmezés, a speciális adathordozók kezelése, a levéltári informatika is? Tetszik vagy nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy a szakma az utóbbi évtizedekben egész sor új elemmel bővült. A jelek szerint nem mindenki örül neki. Űjra meg újra megjelenik egyfajta nosztalgia a régi nagy levéltáros-történész eszménykép iránt. Ök a maguk korában azt tették, amit tenniük kellett. Ma is azt tennék, amit tenniük kell, de nem biztos, hogy ez ugyanaz lenne, mint régen. Ennyit az eszményképekről. Különben is, a levéltári munka történetiségének nem feltétlenül és kizárólag abban kell kifejezésre jutnia, hogy a levéltáros egyúttal történetíró is. Ez már akkor sem volt így, amikor az Országos Levéltár volt a hazai történetírás egyik legjelentősebb bázisa. Mégis tovább él az a nézet, hogy sajnálatosan eltávolodtunk attól a régi, egyetlen igaz levéltárosi hivatásképtől, és ha adunk magunkra, vissza kell térnünk hozzá. Én nem hiszem, hogy ez a legsürgősebb dolgunk, és azt sem hiszem, hogy egyáltalán lehetséges. Nekem nem eszményképem az olyan mai levéltáros, aki magának kapirgál a maga féltékenyen őrzött szemétdombján, s ha .tetszetős dolgokat talál, nagyot kukorékol és rittyent egy disszertációt. A régi levéltárosi hivatásképhez való ragaszkodás az idősebbeknél érthető, bár nem kívánatos. De hamis nosztalgiát ébreszteni az ifjabb nemzedékekben sem nehéz, különösen azért nem, mert a szakmán belül igazi rangja még ma is csak annak van, ami tulajdonképpen kívül esik a szakmán: a történeti feldolgozásnak. Hogyan lesz ebből testületi szellem? Hogy a kor követelményeinek megfelelő levéltárosi hivatáskép és ennek következményeképpen a levéltári dolgozók testületi szelleme kialakuljon, azt a levéltáros egyesület hosszú élete előfeltételének tartom. Másfelől viszont az egyesület sürgető feladatának, hogy ezen munkálkodjék, meggyőződésem szerint az egész szakma hasznára. Itt elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi az egyesület rendeltetése, van-e funkciója, kell-e egyáltalán. Hadd mondjam ki mindjárt, hogy szerintem úgy kell, mint falat kenyér az éhezőnek, most pedig különösen, mert a levéltárak feladatai és erőforrásai közötti rés immár szakadékká tágult, és minden kiegészítő erőforrást fel kell használnunk, ha nem akarunk csődöt jelenteni. Jó lenne, ha mindnyájan egyetértenénk abban, hogy az egyesületre szükség van, és nem 44