Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 1. szám - Buzási János: Gondolatok a levéltáros egyesület jövőjéről / 42–46. o.

kezdenénk felesleges és káros vitát arról, hogy legyen vagy ne legyen. Inkább próbáljuk közösen megkeresni azt a testre szabott funkciót, amelyet az egyesület a siker reményében magára vállalhat. Szabadjon erről a magam elképzeléseit előterjeszteni. Azzal kezdem, hogy mi nem lehet az egyesület. Nem lehet például különböző levéltári munkák pénzügyi fedezetének a mecénása. Ügy gondolom, ez kézenfekvő. Jövedelme egyelőre kizárólag az egyesületi tagdíjakból származik, és ez jó esetben arra elegendő, hogy a szervezet önmagát fenntartsa. Persze, aki nagyon optimista, az el tudja képzelni, hogy lesznek majd az egyesületnek például nyereséges kiadványai vagy más pótlólagos jövedelemforrásai. Ha ilyenre lehetőség nyílik, azt az egyesület természetesen ragadja meg. Ma azonban még túlzás lenne nyereséges vállalkozásokat várni tőle. Nem javaslom azt sem, hogy az egyesület a levéltári hálózat egyfajta párhuzamos módszertani központjává igyekezzék válni. Azért hozom ezt elő, mert az elmúlt néhány évben a szekció tevékenységében ilyen tendencia volt tapasztalható. A levéltártudományi és módszertani kutatás a levéltári intézmények rendeltetésszerű feladata, és meg kell mondani, hogy nem túl népszerű feladata, éppen a fentebb érintett rangsorolási okokból. A levéltári intézmények a legkisebb ösztönzésre szívesen szabadulnának tőle — tisztelet a kevés kivételnek. Általánosságban azt mondanám, hogy az egyesület ne foglalkozzék mindennel. Előbb mérje fel a saját erőit, és ne vállaljon többet, mint amennyit elbír. Attól nem félek, hogy az egyesület a végén funkció nélkül marad. Vannak olyan feladatok, amelyeket a hivatalos levéltári intézmények milliónyi kötöttség, túlterheltség vagy más okok miatt csak nehézkesen vagy egyáltalán nem tudnak ellátni, az egyesület viszont úgyszólván ilyenekre teremtődött. Azt hiszem, az elmúlt évek komoly eredményeként értékelhetjük, amit például a szekció a hazai és a nemzetközi kollegiális kapcsolatok ápolása terén tett. Az ilyen csoportos látogatásoknak, tanulmányi kirándulásoknak nem egyedüli haszna, hogy egymást jobban megismerve egymáshoz közelebb is kerülünk. A kötetlen formában szerzett információk, tapasztalatok, munkamódszerek, fogások, állítom, sokkal könnyebben bekerülnek a kollektív tudás tárházába, mint az intézményesített információcsere keretében. Az ilyen akciókkal az egyesület jelentős mértékben gyarapíthatja a szakma szellemi erőforrásait. Javaslom tehát, hogy ez legyen a jövőben az egyesület egyik legfontosabb feladata. Legyen továbbá az egyesület „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete", mindenki fóruma. Magyarországon igen ritkán van levéltáros kongresszus. Hogy miért van ez így, annak nyilván objektív okai vannak. De ha sor kerül is ilyenre, a tapasztalat szerint vagy túl ünnepélyes, vagy túl tudományos, vagy túl bürokratikus ahhoz, hogy fórummá válhasson. Mi lenne, ha az egyesület évente egyszer a szakmai közvélemény által legidőszerűbbnek minősített kérdéskörben fórumot rendezne, amelyen a dolgozó kérdez, a vezető pedig válaszol (vagy ha nem tud, hát izzad)? Biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak azzal az eredménynyel járna, hogy egyesek könnyítenek a lelkükön egy jó panaszkodással, hanem mozgásba hozna bizonyos állóvizeket. Ha pedig egy fórum rég lerágottnak vélt csontok kiásásával járna, azt is vállalni kell. Még ennél is tovább mennék. A fórum témáit nem korlátoznám a szűkebb értelemben vett szakma kérdéseire, hanem teret adnék minden olyan kérdésnek, amely a szakmát vagy a szakmabelieket bármilyen módon érinti. Arról viszont előzetesen meggyőződnék, hogy egyrészt a téma valóban érdekli-e a többséget vagy legalább egy masszív kisebbséget, másrészt, hogy a várható kérdésekre létezik-e egyáltalán olyan válasz, amelyet hasznosítani lehet. Hogy aztán a fórum milyen szervezeti keretek között valósul meg, az már részletkérdés. Szabadjon erről közvetve csupán anynyit mondanom, hogy szerintem elegendő, ha az egyesület évente egy plenáris 45