Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 4. szám - VITA - Böőr László: Levéltáros? történész? levéltáros! / 44–46. o.

szerűen nem lesz mit kutatnunk, megsemmisülnek az alapvető történeti források. Félreértés ne essék: nem vonom kétségbe a különböző történeti publikációk, feldolgozások szükségességét és jelentőségét, de a magam részéről legalább akkora jelentőséget tulajdonítok az ezt lehetővé tevő források biztonságba helyezésének. Igenis, mászkáljunk hivatástudatból pincékben, padlásokon, rendezetlen irattárakban, és mentsük, amit meg tudunk menteni. Én magyar—történelem tanári szakot végeztem, majd állandó levéltári gyakorlat mellett végeztem el az ELTE levéltáros kiegészítő szakát. Lassan 18 esztendős levéltári munkaviszonyom során mindvégig megyei, illetve fióklevéltárban dolgoztam. E személyes jellegű tényeket csak azért említem, mert ennek „fedezete mögött" kívánom elmondani, hogy a színvonalas levéltári munka olyan speciális ismeretanyagot kíván, amelyet elsősorban az iratokban ténylegesen végzett munkák (selejtezés, rendezés, segédletkészítés) során lehet igazán megszerezni. Ahhoz, hogy az alispáni hivatal, az árvaszék, vagy községi elöljáróság — a szervtípusokat tetszés szerint sorolhatnám — működését, jog- és hatáskörét érdemben migsmerhessük, feltétlenül szükséges levéltári anyaguk rendezése, vagy selejtezése — esetleg részletes tematikai feltárása. A tanácsi levéltárakban egy-egy levéltáros „referenciája" igen szóles körű, az esetek többségében valamennyi fondcsoportra, a megyei levéltár egész anyagára ki kell terjednie: tehát rendkívül összetett anyagismeretre van szükség. Mi — egyetemet végzett levéltárosok — könnyen mondjuk: ezek a munkák gyakorta annyira rutinszerűek, kevés figyelmet kívánnak, és bennünket az egyetemen „annyira" felkészítettek, hogy ezt a munkát végezzék az érettségivel rendelkező középkáderek. Kétségtelen, jórészt el is tudják végezni. Minden levéltárosban kell lennie azonban annyi önérzetnek, szakmai hiúságnak, hogy a levéltár anyagát minél magasabb — hadd írjam le: tudományos — szinten ismerje. Mert a levéltári rendezés a tudományos kutatásra való előkészítést jelenti; ezt követően a levéltári anyagot bárki — tehát levéltáros, történész, helytörténeti kutató tudományos kutatásra — használhatja. A rendezéssel a kezelő a munkáját többnyire elvégezte, az anyag belső értékeinek feltárása, tudományos felhasználása — akár a levéltáros által, akár a kutatónak adott közvetlen tájékoztatás útján — már a levéltáros feladata! Ehhez már igen magas (mély?) szintű anyagismeret szükséges, amit elsősorban — ismétlem — a tényleges rendezés és tematikai feltárás útján tartok megszerezhetőnek. Az anyagismeret birtokában a kutatási téma irányításával a kutató segítésével, az anyagban lévő lehetőségek feltárásával — ha csak közvetett módon is — de a levéltáros igen jelentős mértékben elősegíti a feldolgozás eredményességét, végső soron a magyar történettudomány fejlődését. A levéltárosnak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy a tanácsi levéltárakban csak nagyon keveseknek adatik meg az a lehetőség — elsősorban a többnyire csekély létszám, a többirányú munkavégzés, „referencia" következtében —, hogy valamiféle sajátos helyzetű történészeknek erezhessük magunkat, akiknek egyetlen feladatuk a történelemkutatás hivatásszerű művelése. Vagy ha ilyen szándékkal kezdünk el a levéltárban dolgozni, előbb-utóbb csalódnunk kell. Szólni szeretnék a levéltárosok tudományos tevékenységének egy másik területéről, amelynek „elfelejtését" roppant veszélyesnek tartom. Ez pedig a különböző levéltártani kutatások, vizsgálatok területe. E kutatási terület elhanyagolásával még csak nem is mutogathatunk másokra: magunk értékeljük saját szakmánkat ilyen kevésre. Pedig munkánkat, szakmai közérzetünket — de azt is mondhatnám: társadalmi megbecsülésünket — alapvetően meghatározó kérdések kidolgozásának elhanyagolásáról van szó. Mondhatnánk: az, ho45