Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 1. szám - Bencsik János: Kísérlet a XVIII. század végi protestáns házasságkötési anyakönyvek forrásértékének meghatározására / 31–36. o.

c) Nem hagyható figyelmen kívül az anyakönyvezés manuális munkája sem. E református egyházak ezekben az években nem rovatolt matrikulákat alkalmaztak. Ebből a személyi adatok csaknem tetszőleges felsorolása, illetve a bejegyzés szövegszerűsége következik. Ezért a szöveg értelmezése közben egyes adatok elnézhetők, eltéveszthetők. Feltehetően nem eseti bejegyzést végeztek a lelkészek, hanem évente 2—3 alkalommal másolták be a hol hevenyészett, hol kevésbé hevenyészett „feljegyzéseik"-et a hiteles, az állandó anyakönyvekbe. A lúdtoll faragása, a tinta (diófapác) készítése, a nyugodt munkakörülmények igénye megannyi mozzanat ahhoz, hogy nagyobb summát összevárjanak az átmásoláshoz. Erre a gyakorlatra utal a szakaszonként megegyező írásmodor, a tinta sűrűségének változása, de az ejtett hibák, az elírások természete is. Olykor a bejegyzés szövegezése is múltidőben történt, bizonyára ez is az utólagos beírás mellett szól. d) Az exogám házasságok anyakönyvezésének tanulmányozása közben az alábbi tényekre is figyelhetünk. Az egyházi szertartás (az esketés), ebből következően a házasságkötés anyakönyvezése is a menyasszony szülő- vagy lakhelyén zajlott, az illetékes lelkész előtt, illetve lelkész által. Ehhez azonban megkövetelte az egyházi hatóság, hogy a vőlegény bemutassa illetékes egyházközsége „bizonyság-levelét" arról, hogy a kötendő házasságnak akadálya nincsen. Egy-egy bizonyságlevél kiadását is többnyire a házasságkötésekhez hasonló pontossággal jegyezték be a lelkészek. Ezáltal nyílik alkalmunk arra, hogy megvizsgáljuk az anyakönyvezés pontosságát. Ritkán előfordult, hogy a vőlegény lakhelyén kötöttek házasságot, ehhez pedig a menyasszonynak kellett felmutatnia a bizonyságlevelet. iSzerencsésebb esetben ezt a „szolgálat"-ot is bejegyezte az elbocsátó egyház lelkésze. Az eddig elősorolt tanulságok elsősorban az anyakönyvezés alaki, formai értékeivel hozhatók kapcsolatba — amolyan mennyiségi mutatók lehetnek —; olyan megjegyzések ezek, amelyek az adott református egyházközség mindenkori lelkészi anyakönyvezésének gyakorlatára vonatkozhatnak. A továbbiakban az anyakönyvek számszerű (talán nevezhetjük minőségi) értékelésére teszek kísérletet. Áz exogámikus házasságok tanulmányozása során alkalom kínálkozott arra, hogy Szeghalom és exogám társközségei anyakönyvében ellenőrző vizsgálatokat végezzek. Többé-kevésbé kialakult gyakorlat volt, hogy a menyasszony lakhelyén kötöttek házasságot, illetve az egyházi rendelkezések erre az esetre a helybeli (illetékességi) anyakönyvezést írták elő. Ez az anyakönyvezési gyakorlat azonban kizárná, hogy egymással szembesíthető (kontroll) adatokat találjunk. Hála a református lelkészek lelkiismertességének, a szóban forgó időben az adott települések anyakönyveiben igen gyakran (66,00%) mindkét (!) településen szabályszerűen anyakönyvezték az exogám házasságokat. Ha ez nem is történt meg, akkor is utalást találunk a már említett „bizonyságlevél" kiadására. Más alkalommal (nem egységesen) hol a vőlegény, hol a menyasszony lakhelyén történt az anyakönyvezés. Nos, az ilyen szempontból áttanulmányozott 11 esztendő (1790től 1800-ig) anyagából szemléletes táblázatokat állíthattam össze. Eredmények: A rendelkezésre álló adataink a következőek: a 397 exogám házasságból kettősen (mind a menyasszony, mind a vőlegény illetékes egyházánál) jegyeztek be 262 esküvőt (66,00%). Ezzel szemben ténylegesen csak 131 esküvő zajlott, s ugyanennyi bejegyzés is elegendő lett volna ahhoz, hogy a lelkészek kielégítsék az idevonatkozó egyházi rendelkezéseket, hisz az egyik helységben (rendszerint 32