Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 1. szám - Bencsik János: Kísérlet a XVIII. század végi protestáns házasságkötési anyakönyvek forrásértékének meghatározására / 31–36. o.

a menyasszony lakhelyén) kötöttek házasságot. Az esetek kis százalékában erre úgy történik utalás, hogy nem a házasságkötést anyakönyvezték, mindössze azt írták be az anyakönyvbe, hogy „bizonyság levelet adtam" (férfi neve) -nek, aki hozta feleségnek (a nő neve) Vésztőről (stb.). Ez is elegendő ahhoz, hogy az előbbi adat kontrollként felhasználható legyen. Néha, mint írtam, a menyaszszonynak is adhattak bizonyságlevelet. Ebben az esetben a leendő házaspár a vőlegény lakhelyén kötött házasságot. Ilyenkor fordul az elő, hogy a menyaszszony valami okon (pl. lakó, szolgáló stb.) már a házasságot megelőzően az illetékes településen tartózkodott. Itt arra a tényre is fel kell hívni a figyelmet, hogy az ilyen, vagyis kettősen anyakönyvezett házasságok indokolatlanul megemelik az erre vonatkozó adatok mennyiségét. Esetünkben (a hét sárréti településre számítva) 33%-os növekedést eredményezhet. Ez a többlet (!) akkor veendő figyelembe, ha pl. a szóban forgó helységek összesített adataival dolgozunk. Ez az anyakönyvezési gyakorlat arra utal, hogy még nem kristályosodott ki az effajta, népesség-számbavételi szempontokat érvényesítő követelmény. Továbbá a településcentrikus szemlélet érvényesült az anyakönyvezésben. E szemlélet eredményezte azt is, hogy az anyakönyvezésből a kezdeti nehézségek ellenére is eléggé hű (megbízható) képet kapunk a társadalom mobilitására (pl.) a XVIII. század végén. A házasság bejegyzése egyszer történt 135 alkalommal (34,00%). Ebből a férfit (vőlegény) 71, a nőt (a menyasszony) 64 esetben anyakönyvezték „idegen"-ként. Ha ezeket az adatokat tovább elemezzük, kiderül, hogy a 71 férfiből 14-en olyan nőt vettek feleségül, aki nem szülőhelyén (vagy szülei lakhelyén) lakott, hanem a vőlegény falujában élt és dolgozott. Adataink tehát így alakulnak: a 262 (kettős vagy kontrollálható), 71 hagyománynak megfelelően beírt eset együtt 333 házasságkötést rögzít (83.87%). E helyzetet tovább javíthatjuk, ha hozzászámítjuk azt a 11 nőt (menyasszony), akik noha idegenek voltak a házasságkötés színhelyén, férjeik révén mégis kötődtek az anyakönyvezésben illetékes egyházhoz (település), összesen tehát 344 esetben vehetjük biztosnak az anyakönyvezést (87,08%). A bizonytalan (tévedést is feltételező) esetek száma 13%-ra rúg. A kontrolladatok segítségével azt is megállapíthatjuk, hogy a származás helyét mindössze egyszer jegyezték be tévesen. Nevek elírására 7 esetben van példa: Egy részük a ragadványnév feltüntetésével pontosabb (Sánta Tót Mihály, Fugyi Tót János). Máskor elhallásból eredhetett a hibás írásmód [Kíki (juhász) helyett Hídi]. De román nevet magyarosítanak meg (Bogár Tógyer helyett Bodnár György), illetve írnak helytelenül. Hét alkalommal a menyasszony apját is szerepeltetik az adatok (helyes gyakorlat szerint), illetve 5 esetben az özvegyasszony nevét volt férje nevével tették pontosabbá. Ezek együtt 5,28%-ot tesznek ki. Az előbbiek figyelembevételével módosítanunk kell az exogám párválasztások abszolút (majd viszonylagos) számát Szeghalom és körzete esetében. Már tudjuk, hogy a 397 anyakönyvezett házasságból 131 esetben kettős anyakönyvezés történt, ezért ez a többlet levonandó az összegből, maradvány tehát 266 eset. Ennek megfelelően így módosulnak az összesített adatok: összes házasságkötések száma 1919 (100 %), ebből exogám 812 ( 42,31%), az exogámból a körzetre esik 266 ( 32,75%), a kettős (visszacsatolt) esetek 131 ( 49,24%). 33