Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - HÍREK - Koroknai Ákos: A noszvaji levéltáros találkozó / 87–93. o.

végre nem az elhatárolódásokra helyeződne a hangsúly, hanem a lényegre, a szakmai feladatok elvileg is ésszerű kijelölésére és megoldására. A moszvaji vitára Búzási János írása (1. Levéltári Szemle 1986/1. sz.) adta az ötletet. A hozzászólók mondandója, ha olykor élesre is sikeredett, s ha egyesekben ez felemás érzéseket keltett (de nem feltétlenül), többségében tárgyszerűen összefogott volt, amiben minden bizonnyal közrejátszott a gondolatok sűrítésére késztető és 5 percben meghatározott hozzászólási idő. Néhány szót a vita hangulatáról! Időnként megforrósodott a levegő. Baj ez? Attól függ! Búzási János cikke szándékkal vitára sarkallt, stílusa esetenként tudatosan provokatív volt, amit a szerző maga is elismert a tanácskozáson. „Fel akartam piszkálni a kollégákat" — mondatta. S mint ilyenkor lenni szokott, a sarkított nézőpont vitát hozott. A közönyös hallgatás nem is volt jellemző Noszvajon. S hogy ebben a vitában a cikk tárgya és szerzőjének személye nem mindig kapta meg azt a különbségtételt, amit a vitavezető Molnár József kért, hovatovább természetes. Végül is egymással azonos nézetekkel nem lehet vitázni, csak az eltérőkkel. Ez a vita természete. Más kérdés viszont az, hogy az eltérő nézetek tudnak-e úgy viaskodni, hogy „ne falják fel" egymást. Lehet leírt és elhangzott szavakon, mondatokon, szemléleten, netán vitabeli magatartásokon „törvényt ülni", de ezzel tartós eredmény, a célok együttes vállalása, az összhang aligha érhető el. Az az összhang, ami a jó zenekarnak sajátja, bár benne különféle hangszerek szólnak. Jó, ha nincsenek megkérdőjelezhetetlen axiómák, és rendben való, ha az ellenvélemény (mert miért ne lehetne?!) éles, de kulturált vitákban nyer hangot. Nehéz szenvedélymentesen vitatkozni. Noszvajon sem sikerült mindig. De azt azért mégsem lehet feledni, hogy csak vitákban tanulható meg és sajátítható el a vita művészete, s erre — valljuk be őszintén — eddig igazán vajmi csekély alkalom adódott. Nem hinném, hogy a vita „túllőtt" volna a célon, hiszen a délutáni „szópárbaj" estére barátságos szakmai beszélgetésbe csapott át, ami egyúttal arra is rámutat, hogy a szakmán belüli kapcsolatok megteremtése, tágítása és elmélyítése vezethet csak el a levéltáros szakma gondjait magáénak érző egyesületi közösség kialakulásához. (Kár, hogy nem ei a problémakör állt a vita középpontjában! Pedig erről valóban többet kellelt volna -szólni, arról, hogy miként lehetne a levéltárak munkatársi (közösségének szakmai közérzetét negatívan befolyásoló tényezőket úgy felszámolni, hogy egy jövőbeli mozgékony és tartalmas egyesületi élet alapjai megteremthetők legyenek.) A levéltárak felelős vezetői minden bizonnyal akkor járnak jó úton, ha ezeket a^ találkozási lehetőségeket a jövőben is megteremtik, vállalva a viták velejáróját, a nézetellentétek nyilvánvaló, de nem feloldhatatlan összecsapását. A vitagondolatok egyik csoportja kétségtelenül vakvágányra futott, amikor a gondolatcsere tárgyává azt igyekezett megtenni, hogy Búzási János cikke jó-e vagy sem. Ha a különféle hozzászólásokat szembesítjük egymással, akkor azonban elfogultságmentesen megállapítható, hogy a cikk kapcsán volt miről vitatkozni. Bariska István (Vas m.) több fővárosi hozzászólóval szemben azt fejtegette, hogy vidéki levéltárosként ír, ad elő. S ebben kifejezedőtt az a lényeges különbség, ami a vidéki és a fővárosi levéltárak között meghúzódik, hogy ti., amíg a fővárosi nagy levéltárak munkatársaikat egy-egy munkafajtára, referenciára stb. „szakosítják" — már csupán létszámukból is adódóan —, addig erre a vidéki levéltárakban nincsen mód. Ott ugyanazok a levéltárosok végzik a jelen forrásanyagának megmentését, mint akik a múlt forrásait is közzéteszik. Személyükben nem válik szét a levéltáros és a történész bár tisztában vannak az90