Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 3. szám - HÍREK - Koroknai Ákos: A noszvaji levéltáros találkozó / 87–93. o.

zal — sajátos ellentmondásaként a pályának —, hogy róluk nem levéltárosként -emlékeznek meg, hanem tevékenységüket sokkal inkább írásaik alapján ítélik meg. Bariska gondolatmenetét fűzte tovább Borsa Iván, aki — miközben utalt arra, hogy Paulernek, az Országos Levéltár egykori vezetőjének, aligha volt tudathasadása, miszerint levéltáros vagy történész-e, mert mindkét területen maradandót alkotott — tanulságos elemzést nyújtott arról, hogy miként alakult ki hazánkban a történész-levéltáros típusa a modern levéltárügy kialakulása kezdetén, s hogyan vezetett el a fejlődés a hivatásos történészi pálya létrejöttéhez és elkülönüléséhez, illetve a levéltáros feladatköreinek megváltozásához. Borsa e fejlődést az önálló szakma irányában jelölte meg, és példákat hozott, hogy míg Csehszlovákiában, Lengyelországban, a Vatikánban stb. még a történész-levéltáros típusát igénylik, addig az USA-ban, Angliában stb. már nem, mert ott a levéltáros szakma önállósult. Többen (Verő Gábor — UMKL, Szántó Ferenc — BFL, Jeney Andrásné — KSH) a szakmai feladatok átértékelődéséről szóltak, a „használói igények" növekedéséről, amelyek éppen nem arra utalnak, hogy a levéltáros pálya leértékelődnék, hanem ellenkezőleg, a levéltárak egyre inkább nélkülözhetetlenek a társadalom számára. A levéltártudomány komplexitására Ember Győző (OL) hívta fel a figyelmet, amikor ismertette azokat a korábbi nehézségeket, amelyek a történettudomány és a levéltártudomány kapcsolatának tisztázása körül merültek fel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a két tudományterület közt a lehető legszorosabb a kapcsolat, de az is természetes, hogy az utóbbinak nem ez az egyetlen tudományközi kapcsolata (mint ahogyan a másiknak sem) s hogy ezek a kapcsolatok sohasem alá-, hanem mellérendelő jellegűek, amiből viszont nem az következik, hogy a levéltáraknak a történettudománnyal (és a félelmek elosztására tegyük hozzá: akár az informatikával) versenyre kellene kelniük, mert ez úgysem lehetséges. S amilyen magától értetődő, hogy a levéltáros ne az egész történettudomány területéről válasszon magának témát, hanem annak oly területeiről, amelyek szorosan kapcsolódnak a levéltártudományhoz, mert a történettudománynak valóban sok ilyen ága van, oly annyira természetes az is, hogy a levéltáraknak ma már szoros kapcsolatot kell fenntartaniuk az informatika területével is. A már említettekből adódik, hogy ott, ahol a levéltáros szakma művelésének magas fokú szakspecializációs feltételei megteremthetők (s miért ne?), meg keh oldani a speciális ismeretekkel rendelkezők és az ilyen ismeretek elsajátítása iránt fogékonyságot mutatók alkalmazását a pályán, legyen az akár kiváló kartográfus, vagy akár éppenséggel programozó. Azt senki nem vitatja viszont, hogy a történeti képzettség a levéltáros pályához nélkülözhetetlen, mint ahogyan a vitacikk írója, Búzási János is ezt a vitában kinyilvánította. A levéltárügy „ízig-vérig történeti" stúdium, mely azért dolgozik, hogy a történelem forrásai fennmaradjanak, s ezzel kapcsolatban a levéltáraknak a történeti tudat alakításában jelentős szerepet is kell játszaniuk. Egyértelmű ugyanis, hogy a történeti ismeretek magas fokú elméleti és gyakorlati tudása és alkalmazása a levéltári igények kielégítése érdekében való. Ma már természetes jelenség, hogy a továbbra is azonos minőségi súllyal jelenlevő levéltáros-történész mellett megjelent a levéltáros-programozó, de lehetne akár levéltáros-közgazdász típusról is szólni, ha akadnának pl. oly közgazdászok, akik a levéltárosi pályát élethivatásuknak tekintenék. Az egymást ki nem záró, az egymásra épülő és az egymást feltételező különféle szakmai ismeretek a levéltári munkában nélkülözhetetlenek, mert mindent tudó levéltárosok nincsenek, s aki mindent tud, az gyakorta csak nagyon keveset tud. Miként 91