Levéltári Szemle, 36. (1986)

Levéltári Szemle, 36. (1986) 2. szám - Bertényi Iván: Középkori címerjogunk néhány kérdése / 21–36. o.

kénst az ellen sem emeltek volna kifogást, ha egész családi címerüket továbbadományozzak egy hazájuktól távoli országban. A középkori nyugat-európai felfogás ugyanis csak az egyazon országon belül törekedett az „egy címer—egy család" elvének az érvényiesítósére, hasonló címer különböző országokban már viselhető volt.

90 így Anna királyné is a „sajátjának" érezhette családi címerét, s tetszés szerint rendelkezhetett vele, akár el is adományozhatta egyes ábrázolásait — rokonai jogainak a sérelme nélkül. Érdekes, hogy ugyanakkor ez a „tulajdonosi" szemlélet hazánkban nem vezetett a címerek adásvételére, olyan jellegű végrendeleti átörökítésére, amint ez Nyugat-Európában szokásos volt. Címer végrendeletbe foglalására eddig csak egy adatot sikerült találni, ezt is a Magyarországgal ekkor lazább kapcsolatban álló bosnyák területről, is itt is nagyon valószínű, hogy nem a címer átörökítéséről, hanem csupán egy címert feltüntető értékes ékszer hagyományozásáról volt csak szó. 1475-ben Vukotic Prbislav, Kosaca szentszávai herceg „kamarása" hagyta feleségére, Dorottya asszonyra a magyar királytól nyert „sárkányos" címerét.

91 összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a középkori címerviselés során kialakultak bizonyos jogi elvek hazánkban is. Ezek jó részét a szokásjog szabályozta, s csak ritkán foglalták őket írásba. A címerjog elsősorban az élet más szféráit szabályozó egyéb magánjogi, ritkábban közjogi szabályokkal, szokásokkal együtt érvényesült, alakulása a középkori társadalom mindennapi életének a függvénye volt. Bertényi Iván JEGYZETEK 1 Ebben a korábbi szakirodalom főbb megállapításait is összefoglalta: F. Hauptmann: Das Wappenrecht. Bonn, 1896. 2 Pierre J. Nisot: Le droit des armoiries. Essai de systématisation et de construction théorique. P. Dykmans editeurs. Bruxelles, 1924. 3 Lucien Forez: Droit héraldique dans les Pays-Bas catholiques. Bruxelles—Louvain, 1932. (Université de Louvain. Recueil des travaux publiés par les membres des conférences d'histoire et de philologie. 2

me série.) 4 Fő forrásmunkája, Christyn brabanti kancellár „Jurisprudentia heroica"-ja 1668ban jelent meg. 5 Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Budapest, 1897. 6 Munkájának a címerjogról írt fejezetében kimondottan hivatkozik Hauptmann Das Wappenrechtjére. — Bárczay, i. m. 39. p. 7 „Nálunk tehát, úgy, mint Nyugaton, kolostorok, zárdák, monostorok, szerzetesvagy lovagrendek, általában tehát egyházi jellegű jogi személyek, továbbá céhek, azután mezővárosok, községek a címerjog alanyai nem voltak, azonban különösen az első kategóriák lehettek a pecsétjog alanyai és lehetett pecsétképességük. Nálunk ugyanis a címerképesség nem, vagy nem mindig fedi a pecsétképességet, amit a címerjog tartalmával is meg lehet magyarázni." — Iványi Béla: Középkori címereslevelek. Turul, XLVIII. (1934) 16. p. 8 Vö. R. Chabanne: Le régime juridique des armoiries. Paris, 1954. Kivétel Heinz Stoob, aki két évtizeddel ezelőtt is csak a „waffenfáhige Freie" címerképességét ismerte el a dithmarscheni címeres parasztpecsétek (!) kapcsán: Über die báuerliche Wappeníührung in den Marschen der Nordseeküste. In: Wilhelm Thiessen: Wappen und Siegel aus Dithmarschen. Westholsteinische Verlagsanstalt Boyens. Co. Heide in Holstein, 1964. 13. p. 9 Pl. Franz Gall: österreichische Wappenkunde. Handbuch der Wappenwissenschaft. Verlag Hermann Böhlaus Nachfolger. Wien—Köln, 1977. 18—19. p. 10 Rémi Mathieu: Le systéme héraldique francais. J. B. Janin. 1946. 11 Ismételten, több nyelven megjelentetett, katolikus egyházi címerjogot és az egyházi heraldikai szokásokat tárgyaló kiváló munkájának csak régebbi, francia 31