Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - Prickler, Harald: Régi mértékek Vas megyében / 42–48. o.

uradalom, illetőleg város saját mértékrendszerben dolgozott. A norma-akót, illetőleg norma-mérőt a földesúrnál őrizték. A „szabályos mértéket" betartandónak írták elő minden helyi jogi szabályozásban, fegyelmező előírásban, instrukcióban, mindenféle ,,rendszerezésben-utasításban". A gyakorlatbani ellenőrzés végrehajtására bevezették a községekben (városokban, mezővárosokban, falvakban) a „mértekmester" funkcióját; neki arra kellett ügyelnie, hogy vásárokon és egyéb alkalmakkor csak a hivatalosan érvényes mértékek kerüljenek alkalmazásra, hogy megtartsák a kenyér- és húsárszabásokat. Bizonyos mérési feladatokhoz a 16. és 17. században gyakran egyazon uradalmon belül hely szerint különböző mértékeket találunk, például a hegyvám- és dézsmamust, a dézsma- és szolgáltatási gabona begyűjtésénél. Ezeket a kis térségre szorítkozó különbségeket legjobban bizonyára az uradalmi komplexusnak olyan korábbi territoriális egységekből való összefonódásával magyarázhatjuk, amelyek helyi mértékei bizony makacsul továbbéltek; hiszen ismerjük azokat a heves tiltakozásokat, amelyekben az alattvalók minduntalan kitörtek a mértékértékeknek a földesúr részéről történt önkényes megváltoztatásával szemben, a régi szokásokhoz, az „ősi joghoz" való ragaszkodást, amivel szemben a tartományfejedelmek gyakran több megértést tanúsítottak, mint a földesurak. A mágnások (Batthyányak, Erdődyek) nagyobb, több uradalomból álló territoriális komplexumain fennforgott az a földesúri igény, hogy áttekintést nyerjenek a gazdálkodás egészéről, hogy könnyebben fel tudják mérni az eladásra, a Grazba, Pozsonyba, Bécsbe és egyéb helyekre irányuló távolsági kereskedelemre esetleg rendelkezésre álló termékmennyiséget. Ezt azzal tették lehetővé, hogy az egyes uradalmak számtartóságán a helyi mértékrendszer szerinti mellé odasorolták a rohonci, pozsonyi, gráci, néha a kőszegi és soproni mértékrendszer szerintit is, és így megkönnyítették az egységes mértékrendszer szerinti összegezést. Persze azt ilyenkor mindig tekintetbe kell venni, hogy a más mértékrendszerbe való átszámítás többnyire csak megközelítő pontosságú volt, aminek következtében az összegezések pontatlan eredményekhez vezettek. A földesurak tisztségviselői (kulcsárok, pincemesterek) számára ez a pontatlan átszámítás lehetővé tette, hogy könnyűszerrel palástoljanak el esetleges mennyiségi hiányokat. A tendencia a számtartás vonalán a 17. és 18. század folyamán a minél pontosabb felmérés, a lehetséges hibaforrások kiküszöbölése felé halad: Míg az Erdődy-javak ügyvitelében Horvátországban és Magyarországon a 17. században még alkalmasint megfigyelhető, hogy például különböző, eltérő mértékegységeket használó uradalmakból származó bormennyiséget egyszerűen szám szerint összegeznek (például ötven idriae mensurae Jaszkensis plusz húsz idriae mensurae Selliniensis az hetven idriae; de hogy melyik idria, arról nem esik szó), aminek következtében szükségképpen durva pontatlanságoknak kellett előállniuk, az igazgatás második Erdődy Sándor idején, a 18. század kezdetén már sokkal fejlettebbnek tűnik, mert a helyi (horvátországi) mértékek átszámításához többnyire a monyorókeréki akót (tinna, cseber) és a pozsonyi vedret (urna, akó) használják; hasonlóképpen a Batthyány-birtokokon a 18. században a számadás többnyire a helyi mértékkel, a rohoncival (idria, veder, Emerl) és a pozsonyival történik (bor esetében), illetőleg a helyivel (metreta, cubulus, mérő, köböl) és a grácival vagy a pozsonyival (gabona esetében). A bornál és gabonánál fellépő természetes csökkenést, illetőleg az időtől függő mennyiségváltozást (bornál párolgás, szállítás az elhelyezési állapotból, mintavétel és utáncsapolás, gabonánál egér- és bogárrágás, beszáradás és hasonlók) a földesurak elismerték ugyan, de a 18. század vége táján normázták és kivonták az alkalmazotti becslés önkénye alól, amennyiben fix megengedett. 44