Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - G. Vass István: Két vita a levéltári értékhatár kérdéséről / 3–11. o.

zött, hogy a megyei népi ellenőrzési bizottságokat és a megyei sporthivatalokat egyaránt a XXIV. fondfőcsoportba (a központi államigazgatás területi szervei) sorolták, holott az előbbinek a XVII., az utóbbinak pedig a XXIII. fondfőcsoportban lenne a helye. Felhívta a figyelmei, az OMFB tanulmánytárának a jelentőségére és az építésvezetőségek egyes iratainak a fontosságára. Helyteleníti azt az elképzelést, hogy a bírósági iratok egy részét mechanikus mintavétel alapján őrizzék meg. E helyett azt ajánlja, hogy a per tárgya szerint kellene válogatni (például a bűntény súlyosságát, illetve a szóban forgó anyagi értéket alapul véve meghatározni egy határt, amely alatt selejtezzük, illetve amely fölött megőrizzük az iratokat). Végül azt javasolta, hogy a szervek nagy mozgására (átszervezések, egyesek megszűnése, mások létesülése) való tekintettel tekintsük a javaslatot az utóbbi 15 évben keletkezett iratok értékhatárának. Lekli Béla mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy az értékhatárvizsgálat önmagában nem oldja meg a levéltárak, s ezen belül az UMKL elhelyezési problémáit, tehát ezzel a kérdéssel továbbra is kiemelten kell foglalkozni a vezetésnek. A tételek csökkentését túl radikálisnak, az iratjegyzékeket túlságosan is lerövidítetLnek tartja. Félő, hogy így nem lehet biztosítani a történeti értékű iratok fennmaradását. Véleménye szerint az egyes szervek listái egyenetlenek. Fontos tételek hiányoznak, ugyanakkor pedig néhány lényegtelen is bekerült. A továbbiakban ezt konkrét példákkal próbálta bizonyítani. Pető Iván kifejtette, hogy nem látja az egész munkálat célját és értelmét. Véleménye szerint ezek az iratlisták sem a múltra (tehát az iratbeszállítások során), sem a jövőre (tehát az irattári tervek véleményezése során) nem alkalmazhatók. A múltra azért nem, mert a levéltár azzal, hogy jóváhagyta egy-egy szervnek az érvényes rendeletek alapján elkészített irattári tervét, mintegy kötelezettséget vállalt az ott történeti értékűnek nyilvánított tételek átvételére. És a levéltár ezt a „szerződést" nem rúghatja fel egyoldalúan. A jövőre nézve pedig azért nem alkalmazhatók, mert a valóság dinamikus változása miatt a jelenből kiindulva nem lehet a jövőre nézve érvényes listákat összeállítani. A szervek kategorizálása is problematikusabb, mint a környező országokban. Nálunk ugyanis a szervek fejlődése nem központi utasításokon és döntéseken alapul. Ezért a szervek jelentősége, illetve az általuk létrehozott iratok értéke rendkívül dinamikusan változik. Vass István mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a levéltári szakma meglehetősen megosztott néhány alapvető kérdés megítélésében. Ezt tükrözi például Varga János és Erdmann Gyula cikke a Levéltári Szemle 1985. évi 1. számában. Míg Varga János azt fejti ki, hogy a történeti érték általánosságban nem határozható meg, hanem csak konkrét iraton végzett egyedi vizsgálódás alapján állapítható meg, addig néhány lappal odébb Erdmann Gyula az elméleti aggályokat jórészt félretéve ítélkezik ügykörök, irattípusok, sőt egész szervek felett, s minősíti azokat eleve értékhatár alattinak, vagy értékhatár fölöttinek. Ezen ellentmondás érzékelése mellett meg van győződve arról, hogy a tömeges irattermelés kihívása elől a levéltárosok nem térhetnek ki, s mint a munkálat egyik résztvevője vállalja a jelenlegi előterjesztést, noha az még bizonyára sok helyütt pontosításra, kiegészítésre szorul. Ahhoz azonban, hogy az értékhatár-vizsgálat „végtermékét" valóban alkalmazni lehessen a levéltárosok közmegegyezése, a végletesen eltérő nézetek közelítése is szükséges. !)