Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - G. Vass István: Két vita a levéltári értékhatár kérdéséről / 3–11. o.

ken várják a levéltáraktól az egyértelmű állásfoglalást arra vonatkozóan, hogy a levéltárak később mit kívántnak átvenni. Egyúttal fontosnak tartja a fondképzők „értékhatárának" vizsgálatát is. Felhívja a figyelmet, hogy az elkészült jegyzékből hiányzik néhány szerv, illetve, hogy az egyes jegyzékek nagyon eltérő részletezettségűek. Szabó Ferenc bevezetőben arról szólt, hogy a levéltáros egyéni és esetenkénti döntését semmiféle szabályozás sem iktathatja ki. A jelenlegi előterjesztés gyengéje, hogy nem veszi figyelembe azokat a homokszemeket, amelyek mindig belepotyognak az iratkezelés és iratmegőrzés gépezetébe, s ezáltal az előre meghatározott tételek máris alkalmazhatatlanokká válnak. A gyors és mély tájékozódás, a saját jogon való hozzáférhetés biztosítása érdekében szükségesnek tartja a helyi iratanyag szélesebb körű megőrzését. Ugyanakkor néhány vonatkozásban (publikált körrendeletek, statisztikai anyagok stb.) szűkíteni lehet a listákat. Felhívja a figyelmet, hogy a megyei művelődési intézmények jelenlegi jegyzéke szerint megőrzendő iratok kivétel nélkül megmaradnak a megyei tanács művelődésügyi osztályán is. Ugyanakkor a levelezés egy része (például a művészekkel, írókkal fenntartott kapcsolatok) komoly értéket képviselhet. Nem ért egyet a bírósági iratok egy részének mechanikus mintavétel alapján való megőrzésével. Azt tartja helyes megoldásnak, ha továbbra is a bíróságok munkatársai (vagy nyugdíjasai) döntik el a per tárgya és súlya alapján, hogy mely iratokat kell megőrizni. Molnár József azokra az aggályokra válaszolva, amelyek a helytörténeti érdekek háttérbe szorulását látják az előterjesztésben érvényesülni, kifejtette, hogy a községi iratanyagok jelenleg nagyobb arányban vannak meg a levéltárakban, mint a főhatóságok iratai. Itt tehát csak egy kívánatosabb arány megteremtéséről van szó. A TÜK-iratokkal kapcsolatos felvetés valóban jogos, mert elvileg ugyan van áttekintésünk az egész magyar irattermelésről, de bizonyos anyagok (többek között éppen a TÜK-iratok) kimaradnak az értékelésből. Ezzel kapcsolatban azonban éppen most készül egy felmérés s a Levéltári Osztály szeretné elérni az illetékes hatóságoknál, hogy a TÜK-iratok levéltárba kerülése is biztosított legyen. A feltételek azonban ehhez még sok vonatkozásban hiányoznak. Az anyag hasznosításának legfőbb területeként azt jelölte meg, hogy az iratkezelésre és irattári tervekre vonatkozó ágazati utasítások felülvizsgálata során irányelvként lehet használni. Egyben azt is elmondta, hogy még jó néhány fórumon megvitatják, és előreláthatólag két év múlva lehet lezártnak tekinteni az értékhatár-vizsgálatot. Verő Gábor mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy e kérdésben sincs ellentét a levéltárosok és a történészek között. A levéltárosok is arra törekszenek ugyanis, hogy a mai magyar történelem egészét lehessen rekonstruálni a fennmaradó iratanyagból, azaz jól használható levéltárat akarnak. A használhatóság fogalmába azonban az is beletartozik, hogy ne őrizzünk felesleges, már csupán tömegénél fogva is tarthatatlan és feldolgozhatatlan mennyiségű iratokat. Kiemelte annak a 20—22 levéltárosból álló kollektívának (részben az UMKL, részben a tanácsi levéltárak munkatársai) az érdemeit, amely 1982 óta foglalkozik a témával. Végül utalt arra, hogy a TÜK-iratok ügyének rendezésére is van reményünk. Erdmann Gyula röviden válaszolt a vita során elhangzott fontosabb felvetésekre. Szűcs László hozzászólására reagálva hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem kívánja lebecsülni a levéltári terület korábbi eredményeit, miután azonban munkatársaival együtt szembekerült egy feladattal, kénytelen volt érté6