Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - G. Vass István: Két vita a levéltári értékhatár kérdéséről / 3–11. o.

évek nagy iratpusztításainak hatása alatt állt, aminek következtében a kiselejtezésre kerülő iratok körének bővítését senki sem merte vállalni. Ugyancsak a tervezetre utalva óvott attól, hogy a megőrzendő, illetve kiselejtezendő iratok arányának meghatározása során mechanikusan másoljunk külföldi példákat, hiszen a különböző társadalmi berendezkedés, és a különböző irányítási szisztéma miatt az egyes országokban ez természetszerűen nagy eltéréseket mutat. Egyben arra is nyomatékkal felhívta a figyelmet, hogy a történeti érték körvonalazásával tulajdonképpen arról döntünk, hogy milyen mélységig biztosítunk forrásbázist a történettudomány számára. Ezzel kapcsolatban kifejtette: nem ért egyet azzal, hogy egyes szerveket, szervtípusokat egyszer s mindenkorra levéltári értékhatár alá soroljunk. Elriasztó példaként említette a levéltáros szakmának a termelőszövetkezetek irataival szembeni kezdeti lekezelő magatartását, aminek következtében az 1950-es, 1960-as években sok értékes irat pusztult el. Ugyancsak ezzel összefüggésben tartja túl merésznek a mikrofilmezés után megsemmisíthető iratok körére vonatkozó javaslatot is. Ezzel szemben egyes esetekben (pl. műszaki dokumentumok) inkább szaklevéltárak létesítését szorgalmazná. Befejezésül azt hangoztatta, hogy a kritikai megjegyzések ellenére a munkálatot hasznosnak és szükségesnek tartja. A jegyzékek egyenetlenségeire utalva javasolta, hogy azok maradjanak következetesen az ügyköröknek megfelelő irattári tételek szintjén, s az áttekinthetőség kedvéért — szintenként — emeljék ki a mindenütt megőrzendő ügyköröket, s az egyes szerveknél csak a specifikumokat sorolják fel. Végül ismét visszatért a tervezet alapkoncepciójához, amely a hozzászóló megfogalmazása szerint abban sommázható, hogy „a levéltárba kerülő iratok körének meghatározásával eleve értékítéletet alkothatunk a többi iratról", illetve annak az óhajnak a kifejezésre juttatásában, hogy a levéltárak a továbbiakban csak a történeti értékű iratokkal foglalkozzanak. „A tervezet ezzel az érvényes törvényerejű, rendelet korrekcióját veszi célba. Az 1969-es tvr-rel a magyar levéltárügy felvállalta az egész magyar iratkezelés és a Magyarországon létrejövő egész iratmennyiség gondját. Az említett lépést meg lehet tenni, de akkor világosan jelezni kell az összes illetékes fórumon, hogy az iratkezelés problémájáról más úton gondoskodhassanak" — fejezte be hozzászólását. Kállay István bevezetőben kiemelte, hogy az értékhatár-vizsgálat a levéltárak létérdeke mind az általuk őrzött, mind az ezután begyűjtendő anyag vonatkozásában. Pozitívumként értékelte a javaslatnak a levéltárak eddigi munkáját illető kritikai hangvételét. Az összeállítás nyilvánvalóan a központi és típusszervek irattári terveinek elemzése útján készült. A szervenkénti tárgyalásmód miatt sajnos elég nehéz benne tájékozódni, ezért javasolta a jegyzék határozottabb tagolását általános és speciális részre. Ezután a jegyzékek aránytalanságait tette szóvá, s számos példával illusztrálta, hogy hogyan lehetne egyrészt egyes szerveknek, mint értékhatár alattinak az elhagyásával, másrészt egyes iratféleségek elhagyásával, harmadrészt pedig egyes tételek feszesebb, pontosabb megfogalmazásával a javaslatot egységesebbé, használhatóbbá tenni. Lőrincz Zsuzsa szerint az 1969. évi 27. sz. tvr. végrehajtásaként megjelenő első irattári tervek valóban túl tágan határozták meg a történeti értékű iratok körét. Ennek okait lehetne elemezni, de ennél fontosabb, hogy most a történeti értékű iratok körének meghatározása valóban körültekintően történjen meg. Nagyon sok helyen (minisztériumokban, vállalatoknál stb.) most dolgozzák át, vagy fogják átdolgozni az iratkezelési szabályzatokat. Ezeken a helye5