Levéltári Szemle, 35. (1985)

Levéltári Szemle, 35. (1985) 4. szám - G. Vass István: Két vita a levéltári értékhatár kérdéséről / 3–11. o.

a dinamikus változásáról. Például egyes iskolák, a községek, a termelőszövetkezetek, de még az ÁFÉSZ-ek is olyan fejlődésen mentek át, olyan jelentős helyet foglalnak el a társadalom életében, hogy ma már nehéz lenne kimondani róluk, hogy ezek levéltári szempontból értékhatár alatti szervek. Tehát még akkor is, ha feltételezzük, hogy a következő időszakban elmélyült elméleti munkával sok lényeges kérdést meg lehet válaszolni, a vizsgálat „végtermékét" akkor sem lehet egyszer s mindenkorra lezártnak tekinteni, hanem — főleg a szervek kategóriába sorolása, illetve esetleges értékhatár alá sorolása vonatkozásában — időről időre felül kell vizsgálni. Az egyes szervek iratlistáiról szólva arra hívta fel a figyelmet, hogy szűkíteni lehetne a megőrzendő statisztikák számát, ha figyelembe vesszük, hogy a Központi Statisztikai Hivatal ezek egy részét kiadványaiban közzéteszi, s így azok bármelyik könyvtárban hozzáférhetők. Ugyancsak szükségesnek mondotta a listák egységesebb megfogalmazását, a hivatali hierarchia és a tényleges ügykörök jelenleg még meglevő kettősségének a feloldását. Végül a műszaki dokumentumok, tervek és egyéb iratféleségek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy bizonyos problémák csak szaklevéltárak létesítése útján oldhatók meg. Vörös Károly abból a kérdésből indult ki, hogy vajon utódaink számára milyen történeti kép bontakozik ki a jelen előterjesztés alapján megőrzött iratanyagokból. Alkalmas lesz-e ez a forrásanyag a mai magyar történelem teljes képének a rekonstruálására? Miután ezt nem minden vonatkozásban érzi biztosítottnak, felvetette a kérdést, hogy „Nem kellene-e kidolgozni egy másodlagosan megőrzendő iratok listáját?" Vannak iratféleségek, amelyeknek teljes tömegükben való megőrzése nemcsak a raktárkapacitás szűkössége miatt lehetetlen, de ésszerűtlen lenne a kutatás szempontjából is, hiszen ezek feldolgozására soha senki nem lenne képes. Ugyanakkor ezen iratok teljes kirekesztése a levéltárakból a történeti forrásanyag hallatlan elszegényítését jelentené. Vállalni kellene tehát annak kockázatát, hogy bizonyos iratféleségekből csak 3—5 évenkénti mintavételt őrzünk meg. Példaként egyes levelezési anyagokat, panaszügyeket, bírósági anyagokat említett. Végül feltette a kérdést, hogy miként viszonyul ez a munkálat a titkos ügykezeléshez. Bizonyos dolgokról ugyanis eleve nincs áttekintésünk, s félő, hogy hiába nyilvánítunk itt értékesnek, vagy értéktelennek valamit, ha fennmaradásukra nézve nem tudunk befolyást gyakorolni. Máthé Gábor szintén azt hangsúlyozta, hogy az értékhatár-vizsgálat fontos vállalkozás, amely az írásos anyag tanúsága szerint máris tisztes eredményre vezetett. Azt is tükrözi azonban az anyag, hogy egyes iratféleségekhez és forrástípusokhoz (például a földhivatalok iratai) a levéltárosok szakértelme, ismeretanyaga egyszerűen nem elegendő. Nem tehetünk tehát mást, mint hogy vállaljuk a jelenlegi csődtömeget. Nem lenne ugyanis helyes megfelelő ismeretek nélkül 'kimondani iratokról, hogy ezek megőrzendők, amazok meg kiselejtezhetők. Egyetért azzal a javaslattal, hogy <a bíróságok anyagából mintavétel alapján kell bizonyos hányadot megőrizni. Szűcs László a tervezet bevezetőjében található történelmi visszatekintésre utalva kifejtette, hogy az 1969-es tvr. által teremtett kedvező helyzet kiaknázása nem az akkori központi irányítás elégtelensége miatt maradt el, hanem jórészt azért, mert a közvetlen tanácsi felügyelet alá került levéltárak energiáit többnyire közművelődési célú kiadványok készítése kötötte le. A személyi feltételek is kedvezőtlenül alakultak mind a Levéltári Osztályon, mind a tanácsi levéltárakban, és így az iratkezelés problémája háttérbe szorult a levéltáros közgondolkodásban. Végül a szakmai közvélemény még általában az 1950-es 4