Levéltári Szemle, 33. (1983)

Levéltári Szemle, 33. (1983) 1–3. szám - IRODALOM - Ijjas József: Hajdú Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Bp., 1982. / 227–233. o.

kívül hagyva az egyes országok és tartományok eltérő társadalmi-gazdasági-politikai-kulturális viszonyait; és ez a gyakorlatban rengeteg probléma és konfliktus forrásává vált, gyakran hatalmas bizonytalanságot eredményezett. Az uralkodó döntéseit azonban nemcsak a doktrínerség jellemezte, hanem az improvizáció, a kellő átgondoltság hiánya is, melynek eredményeként egy rendelet kibocsátása után hamarosan szükségessé vált egy kiegészítő rendelet majd újabb rendeletek özöne; az egyik reform még meg sem gyökeresedett, hatásait még fel sem lehetett mérni, már is követte egy újabb reform. Ez a rendelet — és reformdömping pedig diszkreditálta magát a reformtevékenységet, csökkentette a központi vezetés iránti bizalmat. Végül pedig — minthogy az uralkodó egyre inkább a saját kezében összpontosított minden döntést, s a kancelláriát „expediáló hivatallá" változtatta — véglegessé vált a stratégiai és taktikai ellentét az uralkodó és a jozefinista értelmiség között. A kancellária most már nem időhúzással és argumentációval manőverezett, hanem az — egymásnak gyakran ellentmondó — rendeletek betűszerinti és meggyőződés nélküli végrehajtásával szabotált, az uralkodó pedig végzetesen elszigetelődött. Az uralkodó és a kancellária között a közigazgatási reformmal (nevezetesen a vármegyei önkormányzati rendszer felszámolásával, illetőleg a kerületi főispáni rendszer kiépítésével) kapcsolatban 1784—1787 között lezajlott harc tehát — úgy tűnik, hogy elsődlegesen az uralkodó hibájából — a kezdeti teljes együttműködésből a teljes szembenállássá fajult. A monográfia negyedik témaköre a „területrendezésser' (a kisebb vármegyék összevonása, a szabad királyi városoknak a vármegyék alá rendelése, illetőleg a szétszórt községek — egyébként meg nem valósult — „rendezése"), valamint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás „teljes" szétválasztásával foglalkozik. A „területrendezéssel" kapcsolatban — amelynek alapmotívuma szintén az irányított egységek számának csökkentése volt — az a végső konklúzió, hogy az uralkodó által a közigazgatási apparátussal szemben támasztott követelmények (egyszerűség, gyorsaság, olcsóság) a takarékossági szempont túlzott előtérbe állítása (egyszerűbben fogalmazva a fukarság) miatt nemhogy növelték, hanem inkább rontották az adminisztráció hatékonyságát. A közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztásává kapcsolatban Hajdú Lajos egyfelől meggyőzően bizonyítja, hogy az a gyakorlatban nem volt teljes, másfelől elemzi a szétválasztásnak a közigazgatási apparátusra nézve hátrányos következményeit. Ezek közül a legfontosabb a tisztviselők átáramlása a közigazgatásból az igazságszolgáltatásba. A monográfia ötödik témaköre a kerületi főispáni rendszer kiépítését és funkcionálását vizsgája. A kerületi főispáni rendszer bevezetésére 1785. június 1 -én került sor. A kerületi főispánok személyének kiválasztása az uralkodó és a kancellária közti kompromisszum eredménye volt. A kerületi főispánok különösebb ellenállás nélkül foglalták el beosztásukat - de különösebb felkészítés nélkül is, úgyhogy első feladatuk az irányításuk -ellenőrzésük alatt álló kerület megismerése, a „terepszemle" volt. Egyes kerületi főispánok ezt a vármegyéik számára kiadott „Kérdőpontok" segítségével próbálták elérni. A kérdések között voltak valóban lényegretörőek, de teljesen érdektelenek is, összességük érdemi megválaszolása teljesíthetetlen feladatok elé állította az apparátust. Második feladatuk vármegyéik szervezetének, működésének és feladatainak szabáyozása volt. Erre szolgáltak a - már említett — „Alispáni Utasítások", amelyek azonban, ahelyett, hogy uniformizálták volna az ügyvitelt, a — már szintén említett — 1786 —1787-es ügyintézési alaprendeletek kibocsátásáig inkább fokozták a heterogenitást. Másik fogyatékosságuk az 231