Levéltári Szemle, 33. (1983)

Levéltári Szemle, 33. (1983) 1–3. szám - IRODALOM - Ijjas József: Hajdú Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. Bp., 1982. / 227–233. o.

dilemmáján (az igazgatási munka ésszerűsítése vagy a hatalmi pozíciók újraelosztása) kívül választ kellett adnia a felvilágosult abszolutizmus különös dilemmájára (polgári haladás vagy nemzeti függetlenség) is, amelyek a — divatos kifejezéssel élve - közép-kelet-euró­pai régióban egymással szinte kibogozhatatlanul összefonódtak. A monográfia első témaköre a 18. századi, a jozefinista reformok előtti vármegyei, illetőleg községi-mez óvárosi igazgatás ismertetésével - bírálatával foglalkozik. Az elemzés súlypontját - a történelmi realitásoknak megfelelően - a közigazgatásban (és általában az államhatalom gyakorlásában) kulcsszerepet játszó „tekintetes vármegye" szervezetének és működésének vizsgálata képezi. A vármegyei (és általában a feudális) közigazgatás leg­szembetűnőbb sajátossága (és egyben fogyatékossága) annak empirikus, „vadon nőtt" jel­lege. Ez elsősorban rendkívüli aránytalanságokat eredményezett a területnagyság, a népes­ségszám, az adóteher, valamint a településszám és — típus szempontjából. A második probléma abban rejlett, hogy a vármegye lényegében egyetlen (és éppen ezért a bagatell ügyektől kezdve az országos ügyekig feladatokká túlterhelt) döntésre jogosult szerve a generális kongregáció volt. A harmadik probléma a vármegyei tisztikar (a váasztott, a sze­gődött, a járási és a karhatalmi apparátus) roppant tarkaságot mutató létszámában, fizeté­sében és munkaterhében jelentkezett. Hajdú Lajos itt meggyőzően bizonyítja, hogy a 18. században homogén vármegyei szervezetről nem beszélhetünk. A negyedik fogyatékosság az úgynevezett ambuláns (tehát állandó székhellyel és hivatali helyiséggel nem rendelkező, nem folyamatos, a gazdálkodás mellett „mellékfoglautózásban*űzött, a helyi érdekcso­portoktól, hatalmasságoktól részben egzisztenciáisan függő) igazgatás volt. A mezővárosok, a községek esetében is több hiányosság észlelhető. Az első a „jog­állás" tisztázatlansága, nevezetesen az, hogy a mezőváros, illetőleg a község az uradalom, avagy a vármegye szervezeti egysége-e. A másik fogyatékosság a kellő szakértelemmel, pontosabban fogalmazva írástudással rendelkező apparátus, a jegyzők csekély száma. A harmadik alapprobléma a községek — enyhén szólva — meglehetősen „nagyvonalú" va­gyonkezelése, a negyedik pedig az ország egyes részein a települések szétszórtsága volt. A monográfia első témakörének — vázlatosan ismertetett — „problémakatasztere" alapján számunkra egyértelműen bizonyítottnak tűnik, hogy a vármegyei-mezővárosi­községi igazgatás objektív fogyatékosságai (empirikus iellege) pusztán adminisztrációs­technikai szempontból is, tehát a hatalmi-politikai viszonyoktól elvonatkoztatva is, szükségessé tették a reformot, a racionalizációt. A monográfia második témaköre röviden vázolja azokat az igazgatási koncepciókat és reformokat, amelyek II. József uralkodásának 1780—1784 közötti időszakát jellemez­ték. Az uralkodó akkor még az adott közép- és alsófokú igazgatási szervezeti keretek kö­zött próbálta részben még a klasszikus abszolutizmusra, részben már a felvilágosult abszo­lutizmusrajellemző reformtörekvéseinek megvalósítását. II. József a hagyományos köz­igazgatási feladatok (pénzügyi, hadügyi) mellett új feladatokat (egészségügyi, műszaki, oktatásügyi) is adott a közigazgatási apparátus számára. Ezek reáizálásának azonban két előfeltétele is volt. Az első előfeltétel egy állandó székhellyel és hivatali helyiséggel ren­delkező, folyamatosan tevékenykedő, kellő szakképzettséggel rendelkező, morálisan ma­gas szinten álló, főfoglalkozású, valamint a helyi érdekcsoportoktól egzisztenciálisan füg­getlenített tisztviselői gárda megteremtése. Az uralkodó úgynevezett „pásztorleveleiben" elvi szinten fogalmazta meg az állami tisztviselőkkel szemben támasztott követelményeit, de gyakorlati intézkedéseket is hozott, amelyek közül megemlítendő a nyugdíjrendszer 228

Next

/
Thumbnails
Contents