Levéltári Szemle, 32. (1982)

Levéltári Szemle, 32. (1982) 2–3. szám - Dóka Klára: A kultúrmérnöki hivatalok iratainak forrásértéke / 299–313. o.

ban a rendőrkapitány vette át. A kultúrmérnöki hivatal képviselőjével együtt időnként felülvizsgálták a vízműveket, és javaslatot tettek az esetleges javításokra. Ha a vízhasználatra többé nem volt szükség, az alispán vagy a polgármester visszavonta a vízjogi engedélyt.

2 A vízjogi törvény előírta a meglévő vízhasználatok igazolását is. A tulajdonosoknak ilyen esetekben bizonyítani kellett, hogy a létesítmény legalább 20 éve zavartalanul működik. Legtöbb esetben malmokat jelentettek be, és az a gyakorlat alakult ki, hogy ezeket az alispán ideiglenesen igazolta, felszólítva a tulajdonost, hogy készítsen az építményről új tervet és a szükséges műszaki adatok közlésével kérjen engedélyezési eljárást. A Földművelési-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium 66.654/1885. sz. rendeletével utasítást adott vízikönyvek vezetésére, és a vármegyei (városi) levéltárakban vízikönyvi okirattár létesítésére. A vízikönyvekbe az egyes létesítményekre vonatkozó legfontosabb adatok kerültek, és elvileg azokban minden tulajdonos- és egyéb változást feljegyeztek. Gyakran előfordult, hogy ideiglenes igazolás alkalmával egy-egy létesítményt beírtak a vízikönyvbe, azonban annak engedélyezésére már nem került sor. (Pl. a malmokkb. 1/3 részénél.) Maguk a vízikönyvek így csak a kapcsolódó iratokkal együtt értékelhetők, az 1885 előtti vízhasználatok további fennállását illetően. A vízikönyvek megnyitásakor a törvényhatóság és a kultúrmérnöki hivatal megyénként számbavette azokat a vízfolyásokat, amelyeken vízhasználatot lehetett létesíteni, és ennek megfelelően alakították ki a vízikönyvi okirattárat, amely tulajdonképpen az alispáni vagy polgármesteri hivatal iratainak egyik állaga volt. A vízjogi iratok tehát két fondképzőnéi keletkeztek: a kultúrmérnöki és az alispáni hivatalban. Részben tükröződő iratoknak tekinthetők, részben azonban egy-egy létesítmény vonatkozásában kiegészítik egymást. A kultúrmérnöki engedélyezési iratokban találhatók a létesítmény korábbi dokumentumai, a szakvélemények fogalmazványai, vizsgálati jegyzőkönyvek, alispáni határozatok, szolgabírói megkeresések, az átalakításra, megszüntetésére vonatkozó iratok. A kultúrmérnöki anyag nem tartalmaz terveket. Az iratokat létesítmények szerint dossziékba gyűjtötték, és azok számot kaptak. E számok vagy az egyes létesítményeket jelölik, vagy vízfolyásonként illetve községenként bizonyos rendszert alkotnak. (Az említett, tárgyi csoportosításban elhelyezett ügyviteli iratokat szintén ide sorolták.) Az alispáni (polgármesteri) vízikönyvi okirattár minden esetben tartalmazza az engedély kérelmet, a létesítmény terveit és műszaki leírásait. A tervek egyik példányát abban az esetben is itt kellett elhelyezni, ha azokat a kultúrmérnöki hivatal készítette. A jóváhagyott, másik példányt a tulajdonos kapta meg. Az okirattár kialakításával magyarázható, hogy a hivatalok saját, különkezelt tervtárat rendszerint nem létesítettek. Az engedélyezési jegyzőkönyvek, az érdekeltek esetleges beadványai viszont a vízikönyvi csomagokban nem találhatók meg.

3 A kultúrmérnöki hivatalok 1948-ban befejezték működésüket, és feladataikat 1948 és 1951 között a vízgazdálkodási körzetek kultúrmérnöki kirendeltségei vették át. A 207.830/1948. FM sz. rendelet kimondta, hogy a körzetek önálló jogi személyek és vízjogi ügyekben elsőfokú közigazgatási hatóságok. E rendelkezéssel tehát a vízjogi engedély megadása kikerült a vármegyék hatásköréből, és e feladatot a műszaki véleményt is megfogalmazó vízügyi szervek vették át. 1951-től a vízgazdálkodási körzetek megszűntek, helyükön a kultúrmérnöki ügyek intézésére kultúrmérnöki és belvízrendező hivatalok jöttek létre, majd 1953-tól a vízügyi igazgatóságok hatósági osztályai látják el e feladatokat. 301