Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 2–3. szám - IRODALOM - Degré Alajos: Hencz Aurél: Felsőfokú közigazgatási szakemberképzés Magyarországon 1848–1948. Bp., 1980. / 543–546. o.

könyvében, de arra legalább utalni kellene. Mennyivel többet tudunk meg Csizmadiának az Állam és Igazgatás 1981. februári számában az 1883 évi minősítési törvény létrejöttéről írott cikkéből, ahol közli, hogy az e törvényben előírt igen szerény képesítéssel a törvényjavaslat benyújtásakor az alispánoknak és megyei főjegyzőknek csak 62%-a, rendezett tanácsú városok polgármestereinek csak 47%-a, a szolgabíráknak (későbbi címmel főszolgabíráknak) csak 43%-a, a rendezett tanácsú városok rendőrkapitányainak meg éppen 22%-a rendelkezett. Akkor tehát hallatlanul fel kívánta emelni a képesítés színvonalát a törvény, az adott viszonyok között többet kívánni nem is lehetett volna. Tisza Kálmánnak még így is védekeznie kellett a parlamentben (ezt is Csizmadiától tudjuk), hogy az átmeneti intézkedések biztosítják a képzetlen dzsentrinek az állásban maradást, sőt előbbrejutást. így válik érthetővé, miért csak ígérgették ekkor agyakorlati közigazgatási vizsgát. Igaz ugyan, hogy ez nem indokolja, hogy e vizsga tényleges bevezetésével még fél évszázadig vártak. A szoros időrend betartása megfosztja a lehetőségtől, hogy néhány kiáltó ellentmondásra felhívja a figyelmet. A kétségtelenül szellemes és logikusan gondolkozó Weiss István a harmincas évek elején még az egységes jogászképzésért száll síkra, a magánjogi képzettséget szükségesnek látja a közigazgatási tisztviselők számára is (154 p.), de ugyanő 1937-ben már állást foglal a „magánjogi tengelyű képzés" ellen, egyebek között mert a magánjog túltengése csökkenti a közérdek iránti érzéket. Nagyon óvatos a felszabadulás előtti jogászok megítélésében. Kautz Gyulát, akinek mai szempontból • való értékelésére már történtek lépések (18 p.), hajlandó magasra értékelni. Magyary Zoltánról, akitől a felszabadulás előtti legátfogóbb tervek származtak, előbb oldalakon keresztül bizonygatja, hogy mai államigazgatási jogtudományunk őt hiányosságai ellenére nagyra becsüli (170 és köv. p.), és csak azután tér rá Magyary tervezetének ismertetésére. Bálás Károlyról gúnyosan emlékezik meg (164 p.), mert róla tudjuk, hogy 1944 végéig képviselő volt, fajvédő gondolatokat hangoztatott és 1945-ben nyugatra távozott. Holott Bálás véleményének egy részével, a jogászképzés egyetemi egységesítésével és az államtudományi doktorátus bírálatával nem állt egyedül. De egy szót sem szól Navratil Ákosról, aki ugyan tudtommal önálló tanulmányt a jogászképzésről nem írt, de volt egy kedvenc gondolata (a gazdaság és jog szoros összetartozásáról), amit tán tankönyvébe is beleírt, és ami részletes kifejtés nélkül is a jogi oktatási elveit fedte. Igaz, Navratil elmélete ókonzervatív volt, a közgazdaságtanban Smith-ból indult ki, de erről az álláspontról mondott megsemmisítő kritikát a Tudományos Akadémián a hitlerizmus gazdasági elveiről. Van még valami, amit fel kell vetnem. Tény, hogy a pesti jogtudományi kar konzervatívan védte a fennálló viszonyokat pl. Magyary Zoltán oktatási reformjaival szemben, és később, a Felsőoktatási Tanácsban nagyon szerény reformokat engedett csak keresztül. A szerző azonban néha nyíltan, máskor inkább a sorok között, de szinte állandóan vádolja a pesti kart, hogy a sok, nagyon is megfontolandó közigazgatási képzési javaslattal szemben mereven ragaszkodott az egyoldalú jogi oktatáshoz. Még olyan prominens tagjai is, mint Balogh Jenő, államtitkári székből is azt hangoztatta, hogy azért van hiba a közigazgatási tisztviselők képzettségében, mert a szorosan vett jogi tárgyakból semmi tudásuk nincs. Ez tényleg nagyon elfogult álláspontnak látszik (87 p.). De tudnunk kell, hogy 545