Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 2–3. szám - KRÓNIKA - Halász Imre: A XIII. Könyvtáros vándorgyűlés levéltári szekciójának kaposvári értekezlete / 533–536. o.

Halász Imre A XIII. KÖNYVTÁROS VÁNDORGYŰLÉS LEVÉLTÁRI SZEKCIÓJÁNAK KAPOSVÁRI ÉRTEKEZLETE 1981. augusztus 23-25. között Kaposváron tartotta XIII. vándorgyűlését a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, amely megalakulása óta először volt országos szintű fóruma az Egyesület Levéltáros Szekciójának. A szekció nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy áttekintse a forráskiadványok jelenlegi helyzetét, és áttekintse a további feladatokat javaslatokkal éljen az illetékesek felé. Ságvári Ágnes, a Levéltáros Szekció elnöke bevezetőjében kiemelte-a téma fontosságát, és mindezideig megoldatlanságát. A levéltári forráskiadás országos egyesítésének szükségességét hangoztatta és javasolta, hogy az előrelépéshez, a publikációs szempontok kidolgozásához munkabizottságokat hozzanak létre. A bevezető előadást Benda Kálmán, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa tartotta. Historiográfiai áttekintést adott a magyar forráskiadás múltjáról, exponálta az időnként újra és újra felmerülő és a mai napig meg nem oldott problémákat, nem csökkentve ezzel az elődök érdemeit. A 18. században európai színvonalú iskola jelenti a kezdetet a tudományos igényű történetírás jelentkezésekor, amelynek sajnos nem volt folytatása. Benda Kálmán hangsúlyozottan kitért a Magyar Tudományos Akadémia szerepére a múlt dokumentumainak közreadásában, vele párhuzamba állítva az 1867-ben megalakult Magyar Történelmi Társulat tevékenységét. Sajátos paradoxon, hogy az Akadémia a társulattal szemben a dilettantizmust képviselte; a legnagyobb problémát az Akadémia kiadványainál a módszertani fogyatékosságban látta. Többek között ezeket mondta: „A külföldi forráskiadványok már ebben az időben teljes tudományos vértezetben készülnek. A forráskiadó kötelessége a teljes anyagot számbavenni, abból válogatni ki azt, ami lényeges és fontos. Meg kell vizsgálni a hitelesség kérdését. Pontosan össze kell hasonlítani a szövegvariánsokat. Állást kell foglalni a szerző kérdésében, hogy diktálás után írta-e az emlékiratot, vagy kézzel írta, hogy önálló-e vagy más források alapján dolgozott. A külső írás mellett a belső érveket és anyagot is meg kell néznie. Közölnie kell a dátumok feloldását, és végső soron természetesen meg kell adnia az iratoknak a jelzetét, hogy honnan közli, és jeleznie kell a fontosabb irodalmat. Az Akadémia forráskiadványainak szerzői mindezzel nem sokat bajlódtak. Igaz, 4—5 kiadványt is összevágtak, míg német kollégáik eggyel kirukkolhattak. Ezek a kiadványok, azt mondhatjuk az Akadémia íratlan szabálya értelmében teljesen a szerző jogkörébe utalták, hogy jegyzetel-e vagy nem, közli-e, hogy honnan vette az iratot, vagy nem, utánanéz-e a dolgoknak, vagy nem. Ez a magyarázata annak, hogy ezeket a kiadványokat napjainkban most már sorba, újra, ahogy mondják, kritikai kiadásban kell közreadni, mert egyszerűen a történeti kritika szempontjából ezek megbízhatatlanok. Arról már ne is beszéljünk, hogy névmutatót nem adtak ki ezekhez, vagy legalábbis legnagyobb részükhöz, úgyhogy gyakorlatilag alig használhatók. Még nagyobb 533