Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 2–3. szám - FIGYELŐ - Varga János: Beszámoló finnországi utamról, 1981 / 517–526. o.

E nagy forgalmat kettős okkal magyarázzák: részben — akárcsak világszerte — náluk is már-már egészségtelen divattá vált az őskutatás; részben minden egyes főiskolai és egyetemi történelemszakos hallgatónak két diplomamunkát kell készítenie. Az sem mellékes, hogy — a magyarországi gyakorlattól eltérően — a felsőfokú tanintézetek humán tárgyat tanító oktatói kivétel nélkül rendszeres látogatói a levéltárnak. Levéltárügyben Finnországban 1939-ben született meg az első törvény. A másodikat, amelyet a parlament 1980 őszén szavazott meg, Kekkonen államelnök pedig ez év februárjában írt alá, 1983 január 1-től léptetik életbe. A közbeeső idő alatt dolgozzák ki a törvény konkretizálására hivatott, a levéltári munka egészét szabályozó, átfogó végrehajtási utasítást. Már az 1939-ben hozott törvény az állami, a tartományi (kommunális — Maakuntaarkisto) és egyházi levéltárakat nyilvános levéltáraknak deklarálta, egyúttal kimondta, hogy az Állami Levéltár nemcsak Nemzeti Levéltár, hanem egyúttal a levéltárügy központi hatósága is. Ebben a minőségben felügyeli és irányítja a levéltárügy egészét, ellenőrzi az állami, az igazgatási szervek irattárait, kötelező előírásokat bocsát ki számukra iratkezelésükre vonatkozóan, ő adja az engedélyt a selejtezésre, az iratok keletkezését követő 25^-0 év alatt átveszi tőlük a megőrzendő dokumentumokat, amelyeket azután őriz, rendez, a hatóságoknak, kutatóknak és más használóknak rendelkezésére bocsát. A tartományi (kommunális) igazgatási szervek felett az Állami Levéltár ugyancsak a fenti jogokat gyakorolja, azzal a különbséggel, hogy ezen szervek a maguk iratait megegyezés szerint, tehát nem előre meghatározott időben adják a tartományi levéltárba; az Állami Levéltár tőlük csak külön megállapodás alapján vehet át anyagot. Ezzel szemben az evangélikus egyház, valamint a magánszervek irattárai felett a szóban forgó törvény az Állami Levéltár számára csak tanácsadási kötelezettséget írt elő, iratanyaguk levéltárba adását pedig tetszésüktől tette függővé. Az állami közigazgatási szerveket viszont kötelezte irattárak felállítására, felelős irattáros alkalmazására és az Állami Levéltár rendszeres tájékoztatására. Az új törvény részint megismétli a korábbi rendelkezéseit, részint új előírásokat tartalmaz. Az állami igazgatási szervekkel azonos kötelességeket ró iratkezelés szempontjából azon vállalatokra, társulatokra és alapítványokra, amelyek törvény által valamely hivatalos állami feladatot kaptak vagy kapnak. (Ilyen például a Kereskedelmi Kamara, az Országos Erd észét i-Halászati Társulat stb.) A törvény hatálya alá eső szervek iratkezelését egységesen kívánja szabályozni. A törvény érvényességét a hagyományos adathordozókon túl kiterjeszti a képekre-, filmekre és bármilyen eljárással készült adathordozókra is. Részletezi a selejtezés módját. Kimondja, hogy minden — természetesen a törvény hatálya alá tartozó —szerv irattárában kell egy felelős irányító személynek lennie, aki az illető szerv valamelyik vezető személyisége. Végül leszögezi, hogy minden egyes iratképző szerv felelős azért, hogy az őrizetében levő irattári anyag kezelésében az előírt szabályok maradéktalanul érvényesüljenek. Az Állami Levéltár — mint hatóság és levéltár — kormányzati szinten az Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozik. Finnországban — részint egyes ágazatok nagysága, részint pártpolitikai okokból — néhány minisztérium élén két, egymással teljesen egyenjogú, saját területét szuverén módon irányító miniszter áll. így van ez az Oktatásügyi Minisztériumban is, ahol a levéltárügy legfőbb gazdája az a miniszter, aki a felsőoktatás és a tudomány ügyeit intézi. Az Állami Levéltár közvetlenül van e miniszter alá rendelve, aki mellett egy levéltárügyi előadó működik, elvi jelentőségű ügyekben hozandó döntések élőkészítésénél azonban a miniszter államtitkára is közreműködik. 519