Levéltári Szemle, 31. (1981)

Levéltári Szemle, 31. (1981) 2–3. szám - FIGYELŐ - Varga János: Beszámoló finnországi utamról, 1981 / 517–526. o.

mellett egy finn miniszteri államtitkár működött, mint a Nagyhercegség ügyeinek előadója, az ügyek előkészítését pedig a Helsinkiben székelő Finn Szenátus végezte, amely 1917-ben Finnország függetlenedésével Finn Államtanáccsá alakult át. E Szenátus alatt működtek bizonyos központi hivatalok, mint az egészségügyi, a vízügyi, víziútépítési központi hivatal, amelyeknek viszont az egyes minisztériumok lettek jogutódai. Ennek az egykori igazgatási szervezetnek, kezdve a miniszteri államtitkáron, folytatva a cári főkormányzón egészen a Szenátus alatt működő központi hivatalokig, iratanyaga megmaradt, és a Finn Nemzeti Levéltár birtokában van. Megjegyzendő, hogy a főkormányzó, valamint az államtitkár iratain kívül, amelyek oroszul íródtak, az 1917 előtt keletkezett valamennyi igazgatási dokumentum — beleértve nemcsak a központi, de helyi igazgatási szervek iratait is - svéd nyelvű. Sőt: 1917-ig a magánvállalatok könyvelése-levelezése, a magánbirtokok igazgatása, valamint az egyházak anyakönyvezése is svéd nyelven történt, és ritkaságszámba ment, ha valamely szerv már korábban tiszta finn nyelvű ügyvitelre tért át. Ebből kifolyóan finn levéltáros és történész mozdulni sem tud a svéd nyelv ismerete nélkül; ez náluk sokkal elengedhetetlenebb követelmény, mint nálunk a latin és a német. Az országos igazgatási jellegű iratképző szervek köre a finn függetlenség elnyerése óta valójában csak a parlamenttal és a köztársasági elnöki hivatallal bővült. A Svédországból 1810-ben kapott iratokat jobb híján először a Szenátus épületének padlásán tárolták, majd az 1840-es években egy finn történész megbízást kapott az anyag rendszerezésére és rendezésére. E munkának — amelynél részint érvényesült a proveniencia elve, részint azonban nem - elvégzése után 1859-ben megnyílt annak lehetősége, hogy az érdeklődők az anyagot használhassák. Tíz évvel később: 1869-ben a levéltárat szervezetileg leválasztották a Szenátusról, és létrehozták az önálló Finn Állami Levéltárat (Valtionarkisto). Számára azután 1890-ben önálló épületet emeltek, amely a jelenlegi levéltárépületnek egyik szárnyát alkotja. Az anyag növekedése miatt ugyanis az épületet többször — így 1928-ban és 1952-ben — bővítették és átépítették; a legutóbbi bővítés 1972-ben történt, amikor az épület egy teljesen új szárnyat kapott. Az átalakítás a jó és korszerű tervezés példája. A nagyobb részben faállványos és csak kisebb részben vasállványos raktárakat minden olyan felszereléssel (légnedvességmérő, klímaberendezés stb.) ellátták, amelyek az anyagvédelemnek modern kellékei. Az állványok elsőrendű minőségű és kellően preparált fából készültek. Az iratok egy részét csomókban tárolják ugyan, de amennyiben ezt az iratok formája megengedi, a helykihasználás gazdaságosságát pedig nem veszélyezteti, fokozatosan áttérnek a dobozolásra. Ehhez olyan típusú dobozokat alkalmaznak, amelyeknek anyaga taszítja a nedvességet, és amelyek egyidejűleg biztosítják, hogy az iratok levegő hiányában ne „fulladjanak meg", azaz eleve gondoskodnak az iratok „lélegeztetéséről". A kutatószolgálat bővítése oly formában történt, hogy az új kutatóhelyiséget a régivel szemben építették fel, a köztük levő folyosót rendezték be felügyeleti, egyszersmind a segédleteket tároló helyiségnek, az így összefüggővé tett kutatókomplexumot pedig, amely összesen 80 férőhellyel rendelkezik, ellátták minden szükséges kellékkel. Külön filmkutatót nem alakítottak ki, hanem a két kutatóhelyiség mindegyikének végén helyezték el a leolvasógépeket, de oly módon, hogy minden készülék a többitől is, a kutatóktól is függönnyel tökéletesen elszeparálható. Egyébként többször megfordultam kutatójukban, és mindannyiszor majdnem megtelve találtam. 518