Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 1–2. szám - IRODALOM - Degré Alajos: Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII–XIX. században. Bp., 1977. / 249–253. o.

Az idézésből azonban nem tudjuk meg, hogy az Approbatae-ból vagy a Compilatae-ból idézett. Sokszor rosszak a latin idézetek feloldásai. (Magistratuales helyett rendszeresen magistrualust pl. 79. p., Kitonich müvét a végén y-okkal idézi, 73. p., 76. p. Bencsik művét ... erimini — criminalis helyett 79. p.. Ugyanabban a szóban hol magyarosítja az írást, hol megtartja az eredeti szót (accusatorikus 76. p.), a többes számban használt latin kifejezéseket még egy magyar többesszámmal is ellátja (additionális-ek 77., puncta interrogatoriák 134.) Legcsúnyább elírása talán az „Incittus" (315. p.) az Inclyti comitatus-ból félreolvasva. Ezek az elírások joggal támaszhatnak kételyeket kutatása megbízhatósága tekintetében. Tárgyalási módja tulajdonképpen dogmatikus. Külön tárgyalja az egyes témákat, tanúvallomásokat, terhelt kihallgatását, szemlét, orvosszakértői, kémiai szakértői, írásszakértői vizsgálatot stb. Ezek minden kérdését külön-külön történeti fejlődésben mutatja be. Majdnem ugyanaz a rendszer 'mint a történeti iskola nagy dogmatikus munkáiban, Stobbe • és Gierke magánjogában, nálunk Frank Ignác Közigazság törvényé-ben. Ezek a maguk nemében kitűnő munkák, és az az előnyük van, hogy minden részletadatot könnyen meg lehet találni bennük. E rendszer a szerzőnél még azzal iff kiegészül, hogy minden részletproblémában a filozófia és pszichológia majd a vonatkozó szaktudományok (bírósági orvostan, kémia, írásvizsgálat) fejlődését is minden részletnél felvázolja, anélkül, hogy ismétlésbe esne. Dialektikán alapuló jogtörténet tudományunk egy-egy korszakot áttekintően az intézményeknek egymással való összefüggésében kívánja bemutatni, és az egész rendszer fejlődését egységesen érzékeltetni. Ezt azonban egy-egy szakkérdésben nem lehet mindig végrehajtani, különösen az átmeneteket, így a kötött bizonyításból a polgári jogrendszer felé való átalakulást nem lehetne ennyire jól érzékeltetni. A dogmatikus tárgyalást tehát ez esetben helyesnek kell elfogadnunk. Dogmatikai rendszere kifogástalan, ezt egy kicsit túl is hangsúlyozza az egyes fejezetek és alfejezetek decimális számozásával, bár ez logikailag hibátlan. > A szerző a büntetőper egészéből kiemeli a bizonyítási eszközöket és ezek fejlődésétkívánja bemutatni. Ennek a következtében némelyik összefüggés elkerüli a figyelmét. így nem gondol arra, hogy összefüggés lehet az esküdttársi rendszer és az angol rendszerű vádló jury kialakulása között. A tanúk jó hírével kapcsolatban említi az „infámiát" (i 15. p.), de nem szól arról, hogy az eredetileg büntetéskategória volt, becsületvesztési ítélet. (Ld. tőlem a Négyeskönyv büntetésjoga, az Erdélyi fejedelemség büntetőjoga.) Félreérti Széchenyinek 1844. évi beszédét, állítva, hogy ő a rendőrség hatáskörének nemesekre való kiterjesztését követelte, mintha a rendőrségben színvonalasabb nyomozó közegeket látott volna és ezt változtatta meg élete utolsó szakaszában az osztrák rendőrségről szerzett tapasztalatai alapján (92. p.) holott Széchenyi csak azt követelte, hogy a városban lakó nemesek bűnügyi vizsgálataiban városi rendőrség is eljárhasson, ne érvényesüljön ezekben az ügyekben sem a privilégium kori, ami teljesen megegyezik az 1843. évi tervezetnek a törvény előtti egyenlőségről vallott elvével (Varga János). Olykor kissé nagyvonalúan általánosít, pl. a megyei ügyész által végzett tanúvallatást színvonalasabbnak tartja a szolgabíróénál. (91. p.) Igaz, hogy az ügyvédek így a megyei ügyésznek formális szakképzettségét már 1769-ben kezdték követelni, (Varga Endre cikke a Domanovszky Emlékkönyvben), de már az 1830-as években szolgabíróvá is rendszerint csak ügyvédi vizsgát tett személyeket választottak (Zala megye közgyűlési gyakorlata). 252