Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 1–2. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Schneider Miklós: Néhány adalék a Fejér Megyei Levéltár történetéhez / 195–209. o.

közöttük irodalomtörténeti tematikájú írás, könyvismertetés, sőt földrajzi vonatkozású cikk is. (Történelem-földrajz szakos képesítése lévén, nem illetéktelenül nyúlt ilyen témákhoz). Schneider Miklósnak, mint megyei levéltárnoknak szakirodalmi tevékenysége kapcsán külön figyelmet érdemel két további műve, ezek megjelenésének körülményei ugyanis, a visszhang, melyet a könyvek megjelenése kiváltott, rendkívül jellemző a korra is és az a polémia, amely e művek kapcsán Székesfehérvárott kibontakozott, sok tekintetben még napjainkig is továbbélő és megoldatlan problémákra világít rá, olyan gondokra, melyekkel a mai levéltárosnak is sokszor szembe kell néznie. Az egyik mű, melyről szólunk A Vörösmarty-család múltja címen 1934-beri jelent meg Székesfehérvárott. A könyvnél magánál azonban sokkal érdekesebbek azok a körülmények, melyek között született. Ugyanezen a címen röviddel azelőtt már jelent meg ugyanis egy könyv, Dormuth Árpád gimnáziumi tanár, múzeumi könyvtáros tollából. Erről a könyvről Schneider Miklós a tőle megszokott, kissé már túlzó pedantériába hajló, de megalapozott részletességű bírálatot írt a Fejér megyei Napló 1934. június 9-i számába. A recenzió summázata az volt, hogy az ismertetett mű tipikus példája a tudálékos, szakszerűtlen, de bizonyos tudományos színezetet felvevő „helytörténeti" munkának, amelyben a figyelmes olvasó bőven találhat önkényeskedéseket, pontatlanságokat, elírásokat, következetlenségeket, eltúlzott állításokat, üres hivatkozásokat. Schneider mindezeket az állításait a műből vett konkrét példákkal támasztotta alá, de közben nem riadt vissza a csípős megjegyzésektől, gunyoros fogalmazástól sem. (Megjegyzendő, hogy ez a módszer a kor szakmai recenzió-irodalmában megszokott jelenség volt.)

32 Dormuthot a bírálat érzékenyen érintette, ezért Schneider recenziójára válaszolt ugyanabban a lapban. Sajnos válaszából az derül ki, hogy elvesztette fejét: az észrevételek egy részére nem is reagált, egy részüket megválaszolta, más részüket meg sem értette. A maga mentségére lényegtelen személyes dolgokat hozott fel (múltbeli érdemeit, jelenlegi beosztását) és sértett önérzete arra vitte, hogy írásában még a Schneideréinél is erősebb kifejezések megtételére ragadtassa magát.

33 Schneider Miklós nem hagyta magát, egyrészt kérte Székesfehérvár polgármesterét, hogy a múzeumegyesület vezetőségének munkássága körül kifejlődött, sajnos igen éles hangú vita mielőbbi lezárása érdekében tegyen lépéseket

34

, másrészt a Fejérmegyei Naplóban viszontválaszt jelentetett meg Dormuth írására. Ebben megállapította, hogy „ezen egész cikket és annak egyes kitételeit magamra nézve sértőnek találtam", majd kijelentette, hogy ennek elintézését bírói útra terelte. Ezek után elismételte az eredeti recenziójában annak idején említett legfontosabb hibákat, melyekre Dormuth nem adott választ, illetve megfelelő magyarázatot.

35 A sajtóper elindult: Schneider Miklós, mint főmagánvádló a sajtó útján elkövetett rágalmazás vétsége miatt kérte a vizsgálat elrendelését, a székesfehérvári kir. törvényszék azonban csak becsületsértésként fogadta el a vádat.

36 Közben nyilván folyhattak békítő beszélgetések a múzeumegyesületen belül, mert néhány hónap múlva Dormuth Árpád nyilatkozatot tett, melyben kijelentette, hogy hírlapi cikkével, illetve annak inkriminált kifejezéseivel Schneider Miklóst a becsületében legtávolabbról sem akarta sérteni és amennyiben mégis erre a magyarázatra adhatna alkalmat, a legőszintébb sajnálkozásának ad kifejezést.

37 A nyilatkozat alapján a törvényszék a Dortmuth Árpád elleni becsületsértési