Levéltári Szemle, 30. (1980)

Levéltári Szemle, 30. (1980) 1–2. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Tóth Róbert: A vármegyei levéltárak állami ellenőrzésének kezdetei, 1913–1916 / 179–193. o.

szekrényekbe vannak becsömöszölve, sőt a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottságához intézett jelentések szerint olyan levéltárak is vannak, hol az iratok és közgyűlési jegyzőkönyvek a polczokon és földön szerteszéjjel, vagy egy egy sarokban, garmadába dobva hevernek. Ugyancsak ezekből a jelentésekből értesültem, hogy egy tekintélyesebb vármegyének a székhelytől távol lakó levéltárnoka, hetenként legfeljebb négyszer jár be a hivatalába, az iratokat és jegyzőkönyveket pedig - állítólag alispáni rendeletre - a megye történeteivel foglalkozó magántudósoknak kiadogatja. Szintén az emiitett jelentésekből szereztem tudomást páldául arról, hogy a tavalyi nagy áradások alkalmával egyik délmagyarországi vármegye levéltárát, éjszakának idején a víz elöntötte. De szerencsére a veszedelmet hamarosan észrevették, ugy hogy a viz csak a földön és alacsonyabb polczokon fekvő iratcsomókat rongálta meg. Több kárt okozott ennél a tudatlan és lelkiismeretlenül végrehajtott selejtezés, mely országszerte megtizedelte az értékes levéltári anyagot. A vármegyei levéltárak rendetlensége és pusztulása annál feltűnőbb, mert a levéltárnokok értelmi színvonala az ujabb időkben határozottan emelkedett és egyetemi vagy főiskolai tanfolyamot végzett, magasabb tudományos képzettséggel biró s a szakirodalomban hasznosan munkálkodó egyéneket is találunk közöttük. A baj legfőbb oka — nézetem szerint — a köteles ellenőrzés elmulasztásában rejlik, mely első sorban a levéltári ügy iránt régtől fogva tanúsított, igazán sajnálatra méltó közönyösségre vezethető vissza. A régi vármegye, az „Universitas Nobilium" megszűntével, az absolut korszakban a levéltárak, a többszörös hurczolkodást a barbár selejtezést leszámítva, mindenütt kellő gondozásban részesültek, később azonban sehogy sem tudtak beilleszkedni annak a félig democraticus, félig rendi alkotmányos formák között működő közigazgatási rendszernek keretébe, melynek vezéremberei a konzervatív idők hagyományai közül talán épen csak a levéltáríügy fölvirágzását bitositó történeti érzést nem örökölték. Az alkotmány helyreállításának idejében ugy a megyei önkormányzat terén, mint a közszellem nyilvánulásában a nemzeti létünk dicsőséges és szomorú emlékeit őrző levéltárak iránt sajátságos indolentiát tapasztalunk, mely később, csaknem általánosan, úgyszólván ellenérzéssé fajult. A levéltári intézményt csak arra valónak tartották, hogy elaggott és munkaképtelen tisztviselőknek, vagy anyagilag tönkre ment existentiáknak kenyeret adjon. A levéltárnokságot pedig tisztán csak a megélhetést biztosító foglalkozásnak, némelyektől lenézett, másoktól irigyelt sine curának tekintették. Később a korszellem átalakulásával a magyar ember világfelfogása is megváltozott. Más fontos politikai és társadalmi tényezők között a Tudományos Akadémia, a Történelmi Társulat s részben az Országos Levéltár üdvös befolyása uj életre keltette a nemzeti hagyományok cultusát és fölébresztette a szunnyadozó történeti érzést. De ez a sokat igérő fellendülés sajnos csak a magyar lelkesedés szalmalángja volt és rövid idő alatt helytelen irányba tévedt. Mert a régi dicsőségünkben gyökerező nemzeti és faji büszkeséget, történelmi hivatásunknak azt a rendületlen hitét, mely a múlt század költőit és államférfíait egyaránt 183