Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - FIGYELŐ - Körmendy Lajos: Proveniencia, pertinencia, nemzetközi levéltári jogviták / 671–683. o.

időhatárt szabni, amelyen belül az igénylő ország bejelentheti követelését az adminisztratív iratokra, illetve amely időhatáron belül a birtokló országnak a jogos követelést teljesítenie kell. Tehát, meddig tekinthetünk egy levéltárat adminisztratív jellegűnek? A kérdés nagyon nehéz, mert az ilyennek tekintett levéltárakban az iratok nem egyformán „öregszenek". Az I. világháborút lezáró békeszerződésekben általában a 30 éven belül keletkezett iratokat tekintették adminisztratív érvény űeknek.

13 Bár történt arra kísérlet, hogy ilyen határidőt állapítsanak meg — Franciaország tett ilyen értelmű javaslatot a cagliari konferencián, és M. Bedjaoui is fölvetett hasonló gondolatot —, semmiféle érdemi előrelépés nem történt.

14 A nemzetközi levéltári jogviták meglehetősen későn, csak a 60-as évek elején kerültek nemzetközi reflektorfénybe. Addig a fölmerülő problémákat bi- vagy multilaterális tárgyalások során oldották meg. Hogy a kérdés általános elméleti formában a nemzetközi közvélemény elé kerüljön, ahhoz mindenekelőtt egy nemzetközi fórumra volt szükség. Az ENSZ-hez, illetve az UNESCO-hoz tartozó Nemzetközi Levéltári Tanács 1950-es megalakításával ez a fórum létrejött. Mégis 12 évet kellett várni, hogy a varsói kerekasztal-konferencia napirendjére tűzze a kérdést. A magyarázatot erre a késésre elsősorban az általános világpolitikai helyzetben kell keresnünk: az ötvenes évek légköre valószínűleg nem tette lehetővé, hogy ilyen kényes témát a siker reményében tárgyaljanak meg, arra még inkább nem lehetett számítani, hogy az esetleges határozatok, javaslatok meghallgatásra találjanak. A Nemzetközi Levéltári Tanács szerepe is — hasonlóan az ENSZ más szervezeteihez — csak a 60-as években stabilizálódott és indult erőteljes fejlődésnek. A hatodik nemzetközi levéltári kerekasztal-konferencián (Varsó 1961) az európai országok domináltak. Bár levéltári jogviták másutt is voltak, az európai levéltárügyet még mindig kínozta a két világháború alatt és után történt határváltozások következtében előállott seregnyi, gyakran a végletekig összekuszálódott jogvita. Mindezt tetézte a háborús cselekmények következtében elhurcolt, elvitt fondok rendezetlen kérdése. A konferenciára R.-H. Bautier készített vitaindító tanulmányt. Ebben a tanulmányban bukkan fel először a később oly sokat vitatott szuverenitási és igazgatási levéltárak fogalma: a gyarmattartó hatalom gyarmata felé nemcsak polgári igazgatási, hanem főhatalmi, fennhatósági hatalmat is gyakorolt. Az igazgatási funkció gyakorlásából keletkezett levéltárak a gyarmat történelmére vonatkoznak döntően, ezért jogvita esetén őt illetik. Viszont a főhatalmi funkcióból keletkezettek elsősorban a gyarmattartó történelmére (illetve ennek kapcsolataira az igazgatott területtel) vonatkoznak, tehát a tulajdonjog hozzá tartozik.

15 Nem véletlen, hogy francia levéltáros fogalmazta meg ezt a megkülönböztetést: a francia levéltáraknak a későbbiekben sok követeléssel kellett szembenézniük volt gyarmataik részéről. Magán a varsói konferencián ez a teória nem váltott ki nagy visszhangot, talán azért, mert a harmadik világ országai még kevésbé voltak ,jelen". Az elfogadott ajánlások eléggé szűkkörűnek tűnnek. A legszilárdabb pont talán az, amelyik azt ajánlja, hogy a második világháború alatt elhurcolt fondokat adják vissza a volt őrző országoknak.

16 Az a javaslat a kormányok felé, hogy a jövőben levéltári vonatkozású nemzetközi szerződéseknél hallgassák meg a levéltárosok véleményét is, azt a felismerést mutatja, hogy korábban ez nem volt mindig így. Emellett nem sok önbizalmat tükröz. 676