Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - Szabó Ferenc: A termelőszövetkezetek történetére vonatkozó források néhány általános vonása / 483–488. o.

tésie lett volna szükség, de az nem született meg. A levéltárosok körében talán nagyobb volt az általános irattisztelet a szövetkezeti dokumentumok láttán, mint az célszerű. A selejtezési ügykörjegyzékek szerint levéltárba tartozó anyag teljességét szerették volna megmenteni. Ezt legalább két alapvető okból nem lehetett teljesíteni: 1. A többnyire rendezetlen, zsúfolt irattárakban ez a teljesség szinte sohasem volt meg. 2. A levéltári raktárak be sem tudták volna fogadni. Ma már látjuk azt is, hogy a levéltárosok — érthető okokból — nem mertek célszerűen differenciálni, és a valóban lényeges szövetkezeti iratokat megjelölni, hogy azokat - kis mennyiségük miatt - ténylegesen be is gyűjthessék. Ennek a fő oka abban keresendő, hogy a túlzott polihisztorkodásra kényszerített levéltárosoknak nem voltak mélyebb ismeretei a szövetkezeti ügyvitelről, az iratfajták tényleges értékéről. A begyűjtött dokumentáció nem jelentéktelen része a kutatásban alig használható. Az utóbbi években a helyzet számottevően javult a levéltárak és a szövetkezetek kapcsolatában. A források megmentése szempontjából már csak amiatt is nagy szükség van erre, mert 1967 óta, a gazdasági irányítás rendszerének átszervezésétől kezdve, a felsőbb felügyeleti szervek anyagában lényegesen kevesebb az egyes szövetkezetekre vonatkozó iratanyag. A szövetkezetek múltjáról beszélő források egyik előnytelen sajátossága a nagyfokú szétszórtság. Ez nem utolsósorban a kapcsolatrendszer sokoldalúságából fakad, s a szövetkezeti saját irattárak alapvető hiányai miatt következett be. Érthető, hogy sokkal könynyebb egy-egy forrásképző szerv anyagából a tsz-ekkel kapcsolatos vegyes információkat kigyűjteni, mint egy-egy szövetkezet múltbeli kapcsolatrendszerét valóságos tartalma és méretei szerint feltárni. Ehhez a megszokott szerveken (párt, tanács, gépállomás stb.) túl hihetetlenül széles körre kellene kiterjedni. Például a termeltető vállalatokra, a hitelügyi, társadalombiztosítási, oktatási, közlekedési, igazságszolgáltatási szervekre. Nem vitás, ez egyfajta maximalizmus, ha a kutatásra vállalkozók lehetőségeivel számolunk. De legalább elvben fel kell vetnünk a követelményt. Ez az elv már átvezet bennünket a források minőségének megítéléséhez. (Megint bozótos vidékre jutottunk a képzeletbeli séta során!) Úgy gondolom, a minőség legfőbb mércéjének azt kell tekintenünk, hogy a történések teljességéhez viszonyítva milyen valósághűen tükrözik a korukat a megmaradt források. Tudjuk: a történeti valóság rendkívül összetett. Az alapvető számok és arányok, a tágabb összefüggések — megfelelő utánjárással, kitartással — a szövetkezetekre vonatkozóan is feltárhatók, megtalálhatók. Ezek nélkülözhetetlenek, bizonyos értelemben azonban ezek panelházat, uniformizált panelházi lakásokat jelentenek, éppen a szervezés és az ügyvitel egységes volta miatt. Az élet sajátos vonásait megbízhatóan visszatükröző, a történések okait emberközelbe hozó — látszólag egyáltalán nem a „nagy összefüggésekhez" tartozó - források köre és különösen a minősége rendkívül sok gondot okoz. Az írott források ilyen témakörökben csak kivételes esetben segítenek. A legfontosabbnak tartott iratfajtákkal szemben ebben a tekintetben a „mellékesnek" vélt anyagok az értékesebbek és beszédesebbek: panaszügyek, népi ellenőrzési, polgári peres és büntetőperes iratok stb. Az emberközeli megismerésben többnyire a le nem irt források információja segíthetne. Különösen a szövetkezeti demokrácia gyenge érvényesülése idején történt sok kezdeményezés vagy döntés élőszóban (gyakran telefonon), amelynek írásbeli lecsapódása nem volt vagy nem 486