Levéltári Szemle, 29. (1979)

Levéltári Szemle, 29. (1979) 3. szám - Péter László: Egy falumonográfia tanulságai (Szőreg): Szőreg és népe. (Tanulmányok.) Szerk. Hegyi András. Szeged, 1977. / 447–474. o.

Roppant tanulságos ez a két számoszlop, s Bezdán korszakában maradva annyi leszűrhető, hogy az arányváltás a 19. sz. közepén, a Bach-korszakban zajlott le: 1869-ben már több a magyar, mint a szerb Szőregen. Azt hiszem, ő is túlbecsüli a társadalmi megosztottság folyamatában a zselléresedés mértékét (127). A séma uralma elnyomja annak a fölismerésnek következetes érvényesítését, amelyet pedig Erdei Ferenctől jól idéz, hogy ti. e tájon az alföldi községekénél kevesebb földmíves nincsetlent számláltak (126). A sablon gátolja meg Bezdánt is, hogy fölismerje a kertészet társadalomképző jelentőségét. Azt ugyanis, hogy Szőregnek éppen az a jellegzetessége: a „mezőgazdasági munkás" kategória mögött kis parcellákon bérlő rózsa- és gyümölcsfatermelők húzódnak meg, akik nem az agrárproletáriátust növelik, hanem a külterjes gazdálkodást folytató középparasztság színvonalán, sőt fölötte élnek. Ez a jelenség még jobban meghatározza a Horthy-korszak, majd a fölszabadulás utáni idők gazdasági-társadalmi viszonyait a faluban. Pontosabban is tudható, hogy Beleszlin Szvetozár jegyzőt mikor váltotta föl Tóth Károly (1863—1934), az addigi segédjegyző: 1891. május 10-én (141). Addig szerb volt a jegyző, ettől kezdve mindig magyar: fordulat volt tehát ez a falu igazgatásának történetében. Hegyi András és Székely Lajos dolgozatának (Szőregaz ellenforradalmi korszakban) mindjárt az első lapján alul a jegyzetben jellegzetes tévedést találunk: szerintük a szerbek és magyarok között nem volt lényeges különbség a gazdálkodás módjában (153). Ez a hiba azért jellemző, mert a kertészeti kultúra mellőzéséből, a szőregi mezőgazdaság alapvető jellegének föl nem ismeréséből született. A rózsa- és gyümölcsfatermesztés, bár viszonylag kis számú lakost és kevés hold földet vont ki a külterjes mezőgazdaságból, számarányán és földmennyiségén jóval túlmenő gazdaság- és társadalomképző erő volt Szőregen. A jobb módú szerbek megmaradtak a szemtermelő és állattenyésztő gazdaságnál, a zömében földtelen vagy kis földű magyarság volt a kertészeti kultúrák kezdeményezője. A szélmalom nem „kuriózum" volt Szőregen a Horthy-korszakban (159); kalácsnak való finomlisztet és — Pigniczki István és Bosnyák Ferenc darálóinak létesítése előtt — a jószág számára darát állított elő a falu mindennapos szükségletére. Olyat tehát, amit a gőzmalom nem pótolhatott. Beck Dezső neve tévesen került a fakereskedők közé (160. p. 42. j.); soha nem volt fakereskedése. A Szőregi Bank kapcsán (160) említést érdemelt volna, hogy igazgatója a később előforduló Piukovich Sándor volt (Szerb u. 33.). A Hitelszövetkezet előzményeinek Bezdán tanulmányához (139) kellett volna kapcsolódniuk; igazgatója egymás után a két Bálint Ödön volt (160). Ugyancsak a jelentőségén alul, jócskán megkésve és túl röviden intézi el a kötet a Szőregről a szegedi gyárakba járó dolgozók kérdését (166). Az 1930. évi népszámlálásban szereplő 412 kereső ipari munkás nagyobbik része az újszegedi meg a szegedi kendergyárban talált munkát, s ennek a ténynek életformát alakító szerepe nem lebecsülendő (vö. 352). Megint elsikkad egy szőregi sajátszerűség, amikor a nyugdíjasok számszerűen most sem jellemzett csoportját említik (171). 1938-ban 220 nyugdíjasból 150 vasutas volt! (Undi: i. m. 78.) Ezek többnyire a Trianon után Jugoszláviához és Romániához került területekről húzódtak ide Szeged alá, hogy nyugdíjukat el ne veszítsék, hanem a magyar 466