Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - ADATTÁR - Kálnoki Kis Tamás: Kelemen Lajos levelei / 77–84. o.

Káinoki Kis Tamás: KELEMEN LAJOS LEVELEI A közelmúltban jelentek meg a romániai Kriterion Könykiadónál egy kötetben Kelemen Lajos művészettörténeti tanulmányai. A kötet bevezetőjének jegyzeteiben Szabó T. Attila elmondja, hogy Kelemen Lajos életéről a lexikonok rendkívül szűkszavúan, hiányosan és nem egy vonatkozásban pontatlanul tájékoztatják az olvasót. így az életrajz, illetőleg életmű felvázolásához csak két megbízható forrás állott rendelkezésére. Egyrészt Kelemen Lajos 1942-ből való rövid önéletrajza, másrészt a négy évtizedes személyes kapcsolatuk rendjén tőle hallott sok-sok életrajzi adalék. A róla megjelent emlékezések és méltatások a feldolgozott életrajzi mozzanatoknál többet nem tartalmaznak, ezért elsősorban Kelemen Lajos személyiségének és munkásságának megítélése vonatkozásában érdemelnek figyelmet. (2) Azok, akik vele munkájuk során, vagy levéltári kutatásaik rendjén szorosabb kapcsolatba kerültek, tudták róla, hogy a szenvedélyes szorgalommal búvárlott erdélyi levéltárak adatait bőkezűen ajándékozta el a hozzá fordulóknak. S ha nem is látták miként szolgálja a másik ügyét otthon, hajnalig levélpapír fölé hajolva, azt tudták, hogy szüntelenül dolgozik és fáradhatatlanul végzi levéltári tájékoztató szolgálatát - leveleket ír, irodalmi becsű, nagy értékű levél-tanulmányokat. Életcélja, a levéltár szeretetéből adódóan, a történeti értékű iratok összegyűjtése, levéltári őrző- és kutatóhelyre juttatása, rendezése és használhatóvá tétele, egyszóval a jószívű adakozás volt. Csak maradék energiáját fordította egyéni, történetírói ambícióira. Valamikor az 1930-as években szó volt arról, hogy Kelemen Lajos rövid cikkeket készít a Gutenberg lexikon számára. Ekkor megjelölte azokat a konkrét történeti és kulturhistóriai szférákat, amelyeknek műveléséhez kedvet és erőt érzett. „Nekem leginkább erdélyi családok, erdélyi magyar építészeti emlékek, freskók, mennyezetfestmények, ötvösemlékek, levéltárak, unitárius egyházi és egyházközségi történeti dolgok megírásánál lehetne hasznomat venni" - tájékoztatta az ügyben közbenjáró Veress Endrét. Míg a heraldikára, botanikára, protestáns egyháztörténeti, gazdasági, földrajzi,geológiai, nyelvészeti, irodalomtörténeti, bibliográfiai, illetőleg könyvtártudományi szakkérdések kidolgozására kiváló erdélyi tanártársait - mások mellett - Xantus Jánost, Kántor Lajost, Csutak Vilmost, Kristóf Györgyöt, György Lajost, Borbély Istvánt, Csüry Bálintot és Kuncz Aladárt ajánlotta. (3) Ambícióiról, egy Kelemen Lajos féle elvonult embernek, még városon is elég eseménytelen pályájáról és életművéről azonban igazán hű képet csak akkor kaphatunk, ha írói munkásságának sajátos területét, lappangó, kallódó leveleit összegyűjtjük és feldolgozzuk. Mert aligha kockázatos kijelentés, hogy Kelemen Lajos egy olyan XX. századi magyar tudós volt, akinek tudományos tevékenységéhez, irodalmi munkásságához szervesen tartoznak, talán nyomtatásban megjelent műveivel egyenértékű, tudományos, irodalomi levelei. Feljegyezték róla, hogy alkotás közben egyfajta szellemi vergődés ejtette őt rabul, vagy miként Ruffy Péter, a Magyar Nemzet 1977. október 2-i számában, „A kolozsvári levéltáros" című írásában olyan találóan állapította meg - a felelősség súlya alatt nehezült meg kezében a toll - az írás tisztelete miatt. (4) Leveleiben azonban nyoma sincs ennek a görcsös küzdelemnek. Tudós lelkiismeretessége stílusművészettel párosult. Kelemen Lajos szenvedélyes levélíró volt. Elég, ha itt az Erdélyi Tudományos Füzetek 146. számaként különlenyomatban is megjelent Radnótfája történetére utalok, amely Kelemen Lajos közreadott magánleveleiből egy esetlegesen megmentett értékes darab (5) és arra hivatkozom, hogy egyik alkalommal, tán 56 oldalas, nem is levelet, de szinte krónikát írt egyik feledékeny barátjának. Kilenc hónapi hallgatásáért fizetett így, kamatos kamattal, s elefánti idővel. (Sajnálatos, hogy ennek a levélnek hollétéről ezideig nincs tudomásunk és csak reményeink lehetnek már arra, hogy még mindig az örökösök kezén lappang.) A becsületes, fekete tintát kedvelte és mert ahhoz szokott, csak kényszerűségből írt mással. S bakaimákra kényszerítette, ha az üvegben violás-szürke tinta, a papíron reggelre zöldre változott. A külsőségeknek azonban nem volt nagy helye az életében. Finom levélpapíron, levelezőlapon, az Erdélyi Múzeum Egyesület feliratos írópapírján, blokk és füzetlapon, de szükség szerint még kutyanyelven is írt, jellegzetes szálkás betűivel a hozzá fordulóknak. A levélírás időpontját a napi dátumon túl, az óra megjelölésével is, mindig pontosan rögzítette. Leveleit elfoglaltságai, vagy fáradtsága miatt, néha egy-két, vagy több napos, máskor hosszabb megszakításokkal, részletekben írta. „Ne csodálkozzál hát ha döcögős" - mentegette ilyenkor magát. A napok múlását és az újrakezdések helyét kis csillagokkal jelölte meg. (6) Volt ennek a munkamódszernek egy nagy - a levelek forrásértékét meghatározó - előnye is. 77