Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 2. szám - ADATTÁR - Dóka Klára: Adalékok a vízügyi szakigazgatás történetéhez, 1788–1848 / 359–366. o.

Az Építészeti Főigazgatóságon kívül a műszaki személyzethez tartoztak a XVIII. század végétől a megyei és uradalmi (magánszolgálatban álló) mérnökök. Tevékenységük kiegészítette a központi személyzet munkáját. Feladatuk volt — többek között — az uradalmi mocsarak lecsapolása, kisebb folyók, patakok, tavak térképezése — utóbbi nem minden esetben vízügyi szempontból. (7) Vízügyi kérdésekben a megyei és városi mérnökök a helytartótanácson keresztül tartották fenn a kapcsolatot az Építészeti Főigazgatósággal, és a Főigazgatóság sem adhatott közvetlen utasításokat nekik. A XVIII. század végén kialakult és stabilizálódott műszaki szervezet az első évtizedekben vízügyi téren is meg tudott felelni a követelményeknek. Heppe Szaniszló 1807-ig megtartotta hivatalát. 1800-ban a rajzolók száma kettővel megnőtt, 1804-ben pedig egy új tisztség (geometra — mérnök) megjelenése mutatta a változás kezdetét. (8) A XIX. század elején meginduló fejlődés következtében az ősi ártéri gazdálkodás válságba jutott. A növekvő lakosságot már nem lehetett ellátni az ártér ősi hasznosításából. Megnövelték a művelés alá vont területek nagyságát, a legelők és később a szántók is a veszélyeztetett ártérbe kerültek, ahol az évenként megújuló árvizek a termést elvitték. A lakosság ellátása érdekében a termelést biztonságossá, jövedelmezővé kellett tenni, birtokba véve a határ eddig használhatatlan területeit is. A lakosság kezdetleges védművek építésével igyekezett megmenteni földjeit, azonban az ország sűrűbben lakott, dunántúli vidékein — főként a Sárvíz, Zala, Kapós, Rába mentén egyre több volt a panasz. A helyzetet súlyosbította, hogy a víz erejének felhasználására épített malmok miatt a meder sok helyen feliszapolódott. Mivel a malmok használatában nem volt az egész lakosság érdekelt, a megyei hatóságok több esetben kizárólag ezeket hibáztatták az árvizek miatt. Viták voltak az egyes megyék, a folyók alsó és felső szakaszán élők között is. A megyei hatóságok kérvényekkel ostromolták a helytartótanácsot, hogy oldja meg az ármentesítés kérdését. Az egyre merevebbé vált Építészeti Főigazgatóság és ezen belül a vízügyi szervezet egyre kevésbé tudott megfelelni feladatának. A hivatali út betartása a megyei mérnökök, a törvényhatóság, a helytartótanács, az Építészeti Főigazgatóság közötti ügyek intézését lelassította. A probléma megoldását elősegítette, hogy a megyék kérésére a kancellária (később a helytartótanács) királyi biztost küldött egy-egy területre. A biztosok működési körét nem megyehatárok, hanem vízfolyások szerint határozták meg. Az Építészeti Főigazgatóság közvetlenül levelezhetett a biztossal, aki a helytartótanács előzetes véleménye nélkül is utasíthatta a megyét, illetve annak mérnökét. A helyszínen tartózkodó királyi biztos így gyorsabban tudott intézkedni, mint a helytartótanács. (9) A királyi biztosok kiküldése hivatalszervezési szempontból újabb problémák forrása lett. A XIX. század első évtizedesben hivatalba lépő biztosok rendszerint nem voltak megelégedve a megyei mérnökök munkájával, ezért a központból kértek segítséget. Az alkalmanként kiszálló mérnökök jó képesítéssel, de kevés helyi ismerettel rendelkeztek, másrészt a központban jelentkezett a hiány. Az Építészeti Főigazgatóság vidéki mérnökei a Bega, Száva, Kulpa, Ferenc-csatorna mentén tevékenykedtek, és nem tudtak bekapcsolódni a megyei feladatok ellátásába. (10) Az Építészeti Főigazgatóság vízügyi személyzetének átszervezése halaszthatatlan volt. Főként a központi személyzetet igyekeztek növelni, hogy 1—2 fő vidéki tartózkodása ne okozzon problémát. 360