Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - Hajdu Lajos: A tanügyi igazgatás megszervezése és működésének első 15 éve Magyarországon, 1776–1790 / 23–30. o.

fogant) rendelkezés is. Ezek egyike előírta például, hogy a tankerületi főigazgatót - távolléte vagy bármilyen ok miatti akadályoztatása esetén a királyi akadémia igazgatója vagy egyik nyugdíjas professzora helyettesítse, a tankerület székhelyén pedig működjön egy tanulmányi tanács (amelynek hatáskörét a rendelet nem határozta pontosan meg). így a népiskolák helyzetét nem ismerő - egyébként érdemes — személyek jogot kaptak arra, hogy a munka elvégzését nehezítő „okos" tanácsokat vagy utasításokat adjanak a népiskolai felügyelőknek; ha pedig ezek a végrehajthatatlan utasításokat nem hajtották végre, ma már szerencsére teljesen ismeretlen „elvi harcot" indítottak ellene: tápot adtak az „ellenfélre" vonatkozó, bármilyen zavaros forrásból és nemtelen indulatból fakadó feketítéseknek. Ilyen áldatlan harcot vívott például Bachmann János, pécsi népiskolai felügyelő és Kelemes Imre, a kitűnő jogtudós (ebben az időszakban még a pécsi jogakadémia, később a pesti egyetem tanára). Ez a harc évekig elhúzódott, az oktatási igazgatási szervek számos tanúvallomási jegyzőkönyvet vettek fel, a felek - a feudális perjog előírásai szerint — évekig replikáztak ellenfelük állításaira, a küzdelemnek volt egy olyan (rövid) szakasza is, amikor állásától felfüggesztették az inspektort, fizetést nem kapott stb. De az ügy formális lezárása után is még évekig izzott és egy-egy kedvező fuvallatra lángra is kapott a parázs, a perben és haragban álló felek e furcsa „együttműködésének" csak a népiskolai felügyelő halála vetett véget. Úgy hiszem: nem szükséges kommentálni, hogy ez a légkör mennyire akadályozta a tanügyi igazgatás amúgy sem könnyű munkájának eredményességét. (6) A tanügyi igazgatás eredményességének másik akadályát a vele egyidős bürokrácia képezte. A felvilágosult abszolutizmus őszintén törekedett a társadalom átalakítására, a fejlődés meggyorsítására — ezért mindent megtett az ország helyzetének megismerésére, hogy világosan lássa a bajokat és az adatok birtokában ki tudja választani az előrelépést legjobban biztosító módszereket, eszközöket. E kétségkívül nemes törekvése során azonban - ahogy ez a múltban más területeken is megtörtént - gyakran túllőtt a célon, számos olyan adat közlését követelte meg az alárendelt igazgatási tisztviselőktől (és pedagógusoktól), amelyek számára semmitmondóak, értéktelenek és ezért feleslegesek voltak. A XX. századi kutató csak hálás lehet e bürokratizmusért, mert a helytartótanács népiskolai osztályának levéltári anyagában megtalálhatja nagyon sok oktatási intézmény - nemcsak mintaiskola! - működési adatait: a tanulók névsorát; a késésekről és hiányzásokról készített kimutatásokat; megtudja, hogy milyen „pályaválasztási elképzeléseket" melengettek a 8-9 éves gyerekek és milyen eredményeket értek el az egyes tárgyakból; gyönyörködhet a rajzosztályok tanulóinak néha szinte művészi rajzaiban; megtudhatja, hogy az egyes zenei osztályokban kik voltak a botfülű gyerekek, akiket szüleik valamilyen ok miatt „zeneszóra" akartak fogni - egyszóval megismerheti a korabeli élet egy (nem is jelentéktelen) darabját. Ugyanakkor azonban szánakozik is egykori kollégái sorsán: menynyit kellett körmölniök, amíg a sok felesleges adatot tartalmazó félévi jelentéseket elkészítették és „kézierővel", saját maguk „sokszorosították"! A bürokratizmus törvényeinek megfelelően e munka nem volt hiábavaló: a felsőbb tanügyi szervek gyakran vettek észre bagatell (rendszerint összeadási) hibákat - ilyenkor magyarázatokat kértek, újabb jelentések mentek, egyszóval, az amúgy is elégtelen létszámú tanügyi igazgatási apparátus látszatcselekvésre kényszerült, energiája nagy részét a „könyvelés" és a személyi intrikákból eredő panaszok kivizsgálása kötötte le. Tagadhatatlanul nagy - és hozzátehetem, negatív - befolyással volt a tanügyi igazgatási apparátus munkájára a nyelvrendelet is: érdemes tanítók azért veszítették el állásukat (még triviális iskolában is, ahol követelmény volt az anyanyelven történő oktatás), mert nem tudtak németül és ezért „öreg korukban alamizsnára szorultak", mint a szekszárdi Baróthy Mihály (7). A tanítóhiány miatt ez viszonylag ritkán fordult elő (elsősorban városokban, olyankor, amikor már volt új jelölt), az már viszont gyakrabban megtörtént, hogy tanítói, tanári állás vagy oktatási, igazgatási funkció betöltésénél az részesült előnyben, aki tudott valamit németül - még akkor is, ha sokkal szerényebb pedagógusi készséggel, ismeretekkel rendelkezett, mint versenytársai. 5. Történelmi igazság azonban az is, hogy a jozefinizmus számos pozitív iskolaügyi rendelkezést adott ki, amelyek maradéktalan végrehajtása esetén a népoktatás fejlődése jelentősen meggyorsult volna. Ezek közül első helyre kívánkozik az iskolaszerződések megköttetése: II. József uralkodásának valamivel több mint 9 esztendeje alatt a népiskolai felügyelők többezer ilyen szerződést kötöttek meg egyrészt a falusi (mezővárosi) elöljáróságok, másrészt a földesuradalmak képviselőivel. E szerződésekben „magzattyainknak az tanulásban való előmenetelekben gyönyörködni és hozzájok önként hajlandó buzgóságunkat kinyilatkoztatni akarván" - ahogy a magyarnyelvű formula bevezetője mondja - a község magára vállalta, hogy az iskola megépítéséhez és fenntartásához biztosítja a szükséges munkaerőt, a mester(ek)nek pedig meghatározott összegű mennyiségű készpénzt és terményt (gabonát, kukoricát, bort, disznót, esetleg húst és faggyút stb.) vagy földet ad, amelyet a lakosok művelnek meg; az uradalmak pedig rendszerint arra kötelezték magukat, hogy az iskola megépítéséhez, fenntartásához biztosítják a telket, építőanyagot, ezenfelül készpénzzel vagy terménnyel hozzájárulnak a tanító(k) eltartásához. A szerződések megkötésével (elvileg) megszűnt a tanulópénz is, a contractus-ban a község rendszerint az elöljáróság egy tagjának kötelességévé tette, hogy a lakosság részéről felajánlott pénzösszeget és terményt községi adó módjára kivesse és beszedje, az esedékes részletet pedig a pedagógus(ok) részére negyedévenként kiadja. Megszűnt (volna) tehát az a megalázó gyakorlat, hogy a tanítónak magának kelljen kilincselnie házról-házra járandóságáért. A szerződéseket az első időszakban a tanügyi igazgatás képviselője (a felügyelő vagy helyettese, megbízottja) kötötte meg az uradalom és a település képviselőivel (a megye tisztségviselőinek közreműködése nélkül), később az 26