Levéltári Szemle, 28. (1978)

Levéltári Szemle, 28. (1978) 1. szám - Hajdu Lajos: A tanügyi igazgatás megszervezése és működésének első 15 éve Magyarországon, 1776–1790 / 23–30. o.

közömbössége. „Őszintén meg kell vallanom - írja jelentésében - hogy mindaddig nagyon kevés sikert reménylek, amíg a káptalan (élén a nagypréposttal) és a zágrábi püspök - akiket erre nemcsak hivatásuk kötelez, hanem az 1771. október 7-én kiadott kegyes királyi rendelkezés is - saját birtokaikon nem mutatnak jó példát az iskolaépítésben". „Felséges Tanács - panaszolja tovább jelentésében - az én erőim nem elégségesek ahhoz, hogy őket erre rá tudjam venni" - ezért (a korabeli gyakorlatnak megfelelően) újabb rendelkezés kiadását tartja szükségesnek, hogy a királynő szavaira megtegyék kötelességüket. De nemcsak a zágrábi püspököt és a székeskáptalant marasztalja el Skerlecz, a djakovári püspök is igyekezett személyes beszélgetésük során különféle ürügyekre hivatkozva kibújni iskolaépítési valamint - fenntartási kötelezettségei alól, ezen felül ellenőrző útja alkalmából talált olyan plébánost is, aki nem pedagógusnak, hanem inkább szolgájának tekintette az iskolamestert (4). A zágrábi tankerületben tapasztalt jelenségek természetesen nem általánosíthatók, az országban voltak megyéspüspökök és káptalanok, akik és amelyek példát mutattak a korszerű tanügyi rendelkezések végrehajtásában - egy szempontból azonban a jelentés nagyszerű diagnózis és prognózis. Világosan tükrözi, hogy a kormányzat és a tanügyi igazgatás erőfeszítéseinek sikere vagy kudarca végső soron három tényezőtől függ: a megyék támogatásától, a nagybirtokosok felvilágosodottságától és nagylelkűségétől, valamint az egyház(ak) példamutatásától. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, vagy amennyiben a kormányzat és e három politikai - társadalmi tényező konfliktusba kerül - az anyanyelvi iskolák hálózatának kiépítését, a szó legnemesebb értelmében vett népnevelést, felvilágosítást nem lehet végrehajtani. 3. A jozefinizmus időszaka a tanügyi igazgatásban jelentős negatív és pozitív változásokat hozott, ezek együttes hatásaként a kitűzött célok megvalósításának feltételei tovább romlottak. Már a 2. pontban megemlítettem, hogy a kilenc tanulmányi kerület nem volt a feladatok végrehajtására alkalmas keret, II. József azonban - még a regionális igazgatási centrumok kiépítésének bűvöletében élve, annak első lépéseként — a tankerületek számát 1784-ben ötre csökkentette. Csak ott működtek tovább is tanulmányi főigazgatók, ahol királyi akadémiák léteztek (Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Pécs, Zágráb), a továbbiakban tehát 5 népiskolai felügyelőnek kellett volna elvégeznie azt a hatalmas munkatömeget, amelynek elvégzésére 9-en is kevesen voltak. Teljesen irreális volt tehát az a követelmény, hogy öt - bármilyen jól felkészült - népiskolai felügyelő közvetlenül irányítsa az ország 20000-nél több településén működő elemi iskolai oktatást; illetve azt, hogy lépésről lépésre mindenütt létesítsenek anyanyelvű népiskolákat, ahol ennek feltételei beérnek. Igaz - a végrehajtás nem volt következetes: a megszűnt tanulmányi kerületek székhelyein (Győr, Besztercebánya, Buda, Ungvár) megmaradtak az ún. minta iskolák, amelyek továbbra is foglalkoztak tanítóképzéssel, illetve a már működő tanítók továbbképzésével; számos levéltári forrás tanúsága szerint e mintaiskolák igazgatói helyettes felügyelőként résztvettek környékük népiskoláinak ellenőrzésében is. Az alapvető bajokon azonban ez nem segített, sőt: a „távirányítás", az addig meglévő közvetlen felügyelet megszűnése miatt nagyon sok súrlódás, zavar támadt a magukra hagyott mintaiskolák tantestületében és ezek káros hatással voltak nemcsak az oktatási munka elvégzésére, hanem a tanügyi igazgatás működésére is. Erre csak egyetlen példa: a győri mintaiskola vezetője valamilyen személyi ok miatt gyűlölte a paptanárokat (mind, általánosságban) és ezért Révai Miklóst, a korabeli magyar művelődés egyik apostolát, szóban és írásban, úton és útfélen (egyebek közt a pécsi főigazgató, illetve népiskolai felügyelő előtt is) állandóan „feketítette", azaz rágalmazta. A két pedagógus közötti viszony annyira elmérgesedett, hogy Révai Miklós nem volt hajlandó felettesét direktornak elfogadni, még a Ratio Educationis-ban (illetve az ehhez kiegészítésképpen kiadott rendelkezésekben) előírt jelentéseket sem volt hajlandó neki átadni, ezeket közvetlenül Pécsre küldte be (5). Némi javulást hozott viszont a tanügyi igazgatásban az, hogy II. József az addigi „tiszteletbeli", abszentista főigazgatók helyébe olyan személyeket nevezett ki, akiknek e funkció ellátása volt a fő feladatuk (közöttük voltak protestánsok — mint brPrónay Gábor pozsonyi, illetve gr. Teleki József pécsi főigazgató — illetve görög-keletiek, mint Jankovich Tivadar , a nagyváradi tankerület supremus director-a, aki valamivel később az oroszországi oktatási rendszer megszervezésében szerzett érdemeket). Az uralkodónak ez a döntése egyrészt arról tanúskodik, hogy anyjánál sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított a közoktatásnak (ezt a megállapítást számos egyéb döntése is alátámasztja); másrészt arról, hogy II. József az állami tevékenység minden területén őszintén ragaszkodott a türelmi rendeletben vallott nemes elvekhez. E pozitív változtatás azonban több tövist termett, mint gyümölcsöt: a protestánsok - évszázados keserű tapasztalataik alapján — továbbra is ragaszkodtak iskolafenntartási jogaikhoz és oktatási autonómiájukhoz; a katolikus rendek nagy része viszont rossznéven vette az uralkodótól, hogy a jelentős vagyontömeget magábafoglaló (eredetileg katolikus) tanulmányi alapokkal való rendelkezésbe nem katolikus főurakat, illetve állami tisztviselőket is bevont. Ezt az ellenkezést az is fokozta, hogy II. József a népiskolai felügyelők tisztségébe az addig eredményesen működő kanonokok helyett mindenütt világiakat, elsősorban pedagógusokat állított (köztük protestánsokat is, egyebek között a kassai kerületben tevékenykedő Kazinczy Ferencet). Az a közöny tehát, amelyet még Mária Terézia uralkodásának időszakában, már a Ratio kiadását követően tapasztalni lehetett, fokozódott: az egyház befolyását, „tekintélyét" csökkentő számos jozefinista rendelkezés, gesztus mellett ez is szerepet játszott abban, hogy a tanügyi igazgatás a jozefinizmus időszakának második felében egyre közönyösebb (helyenként ellenséges) légkörben végezte munkáját. 4. Az oktatási feladatok eredményes végrehajtását akadályozta néhány át nem gondolt (bár jószándékból 25