Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.

feltevését Jakó? Arra, hogy fennmaradt a rangban Váradhegyfok után következő leleszi konvent könyveinek töredékes leltára, ebben 26 mit cime szerepel, közülük 19 szertartáskönyv, a többi pedig a patrisztikai irodalomhoz•, skolasztikához tartozó munka vagy beszédgyUjtemény. Konklúzió: nem valószinü, hogy Váradhegyfok könyvtára sokkal korszerűbb volt, mint a leleszi konventé — de a könyvtár összetétele itt is ilyen lehetett. Más. kutató — a hierarchia-béli különbségre és a közvetlen Prémontre-i kapcsolatokra épitve talán ugy fogalmazta volna meg ezt a következtetést, hogy Váradhegyfoknak szükségszerűen gazdagabb könyvtárral kellett rendelkeznie és egy ilyen megállapításnak tagadhatatlanul vannak logikai alapjai. Jakó azonban mértéktartó, hipotézisei ezért támadhatatlanok. Sorira veszi e tanulmányában a többi szerzetesrend váradi könyvtárépitő munkáját is: rámutat arra például, hogy a téritő-rendek monostorainak megszervezése milyen változásokat hozott, milyen fellendülést inditott el. Miért? Mert ahol előtérbe kerül (a szemlélődés helyébe) az agitáció-prédikáció, ahol követelmény a harcosság, az eredményes argumentáció, ott szükségszerűen nagyobb jelentősége lesz a képzésnek (rendi főiskolák létrehozása!)*, ahol pedig előtérbe kerül a képzés, ott törvényszerűen nő a könyv és a könyvtár szerepe. Szépen mutatja be jakó azt is, hogy milyen minőségi változást hozott a ferences női rendek (beginák, klarisszak) váradi rendházainak felépítése: a nővérek részére — minthogy az ismereteket csak anyanyelven lehetett számukra közvetiteni — le kellett fordítani magyarra a szükséges munkákat és ez önmagában az anyanyelvi kultúra fellendülését hozta jnagával. A szerző azonban a kutató-utódok részére mindjárt tanácsokat is ad arra, hogy hol lehetne és kellene keresni az egykori váradi női rendek tékájában valószínűleg meglevő magyar nyelvű kódexeket: Szlovákiában, Magyarországon vagy Ausztriában, mert a klarisszák^l566-ban Nagyszombatba menekítették értékeiket (igy valószínűleg könyveiket is). Az Ágoston-rendiek kimagasló művelődéstörténeti szerepének méltatása során közli Jakó a rendi másoiómühelyek barátai számára 1334 előtt kiadott és ma is páratlanul érdekes másolási utasítását is, amelyben a szakmai fogások elsajátítására buzdítja a frátereket a szabályzat kiadója, mert ".. .a világi testvérek mindenben, amit másolnak vagy kottáznak, hibákat ejtenek", de bemutatja a kimagasló kultúrtörténeti jelentőségű személyiségek, igy pl. Váradi János szerepét is és újra megjelöli, hogy hol kellene keresni az Ágoston-rendiek szétszóródott könyvtárának darabjait. Következtetése: eddig egyetlen kötetről tudjuk, hogy 1524 óta a váradi Ágoston-rendiek monostorának könyvtárába tartozott, ez pedig Náprágyi Demeter erdélyi püspök hagyatékával került ki Erdélyből - érdemes tehát a győri szemináriumi könyvtárban átkutatni a Náprágyi-hagyat ék itt őrzött törzsanyagát. A dominikánusok könyvtáráról, egyáltalán a rend tagjainak művelődéstörténeti jelentőségű munkájáról irt meleg méltató sorok között örömmel fedezi fel az olvasó az első, 1254-es könyvtárosi utasítás ma is szinte teljes egészében megszívlelésre méltó előírásait, majd itt is láthatja az elmaradhatatlan "iránytűt": a váradi Domonkos-rendiek egykori könyvtárának megismerése érdekében át kellene kutatni a szebeni rendház megmaradt és ma a Bruckenthal-múzeumban őrzött kódexeit, ősnyomtatványait és antiquissima-it. Ez a didaktikai-pedagógiai iránymutatás Jakő tanulmányainak egyik legfőbb értéke. Ugyanez a módszer érvényesül a váradi székesegyházi könyvtár fejlődésének bemutatásánál is, azzal a kiegészítéssel, hogy itt természetszerűleg sokkal egzaktabbak a középkori magyar művelődéstörténetben — sőt történelemben! — nagy szerepet játszó váradi püspökök (Scolari, Vitéz János, Filipec, Kálmáncsehi 444