Levéltári Szemle, 27. (1977)
Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.
könyvtárnak is, mint az építészet műemlékeinek, "mert a polcokon sorakozó kötetek közvetlenül és minden másnál hitelesebben vallanak a mai olvasónak is a közelebbi vagy a távolabbi múlt gondolatvilágáról, hagyatékáról". Kár, hogy még a könyvtarosok közül sem mindenki vallja ezt a felfogást, ezért van az, hogy egyesek természetesnek tartják a "műemléki könyvtár-anyag" szűkítését (pl. a duplumoktól való megszabadulást) vagy állandó bővítését, holott a műemlékvédelem egyik alaptörvénye: a védett értékből semmi lényegeset nem szabad elvenni, de a bővítés is másitás, hamisítás. Jakó felfogása szerint a könyvtár társadalmi-történeti képződmény, amelynek elemeiből — ha azokat nem bolygatják meg — a szakember, mint a geológus a földkéreg rétegeződ és éből, hitelesen leolvashatja és kielemezheti a tékát létrehozó egyén vagy közösség szellemi érdeklődésének alakulását. Ilyen szempontból tehát a mai duplum (vagy a többszörösen meglevő példány) is sokatmondó lehet, információkat közvetít, ezért a tudományos kutatókat szakszerűtlen vagy prakticista munkával nem szabad megfosztani fontos művelődéstörténeti konklúziók levonásának lehetőségeitől. Ahhoz azonban, hogy a könyvtárak műemlékekké válhassanak, (amelyek a szocialista művelődéspolitikában az emberépités jelentős fórumai) elsősorban megfelelő felkészültségű könyvtárosok kellenek, olyanok, akik jől ismerik elődeik tevékenységét, gondolatvilágát, még a kezük irását is, mert másképpen nem lehet feltárni a gyűjtemény gazdagodásának szakaszait. A felkészültség alapvető feltétele a művelődéstörténeti "évgyűrűk" feltárásának, ahhoz, hogy a könyvtárosok mind magukat, mind pedig a téka használóit megkíméljék a hiábavaló keresgélésektől, a felesleges fáradozásoktól. Az erdélyi könyvtárosok esetében azonban külön jelentősége van a megfelelő szakmai felkészültségnek: hazájuk a latin- és cirillbetüs írásbeliség határán fekszik; évszázadok óta nemcsak a levéltári források, de a könyvek is többnyelvüek, igy a könyvtári kezelőszemélyzetnek olyan ismeretekkel kell magát felvérteznie, amilyenekre más országokban (vagy Románia Kárpátokon túli vidékein) nincs szükség. A tételek hangoztatásán tul azonban Jakó valamennyi tanulmányában gyakorlati módszertani tanácsokat is ad, nagyon sokszor példamutatóan maga mutatja be, hogy a kutatónak hogyan kell "olvasni" az egyes könyvtártörténeti "rétegek" adatai között. Ebből a szempontból a "Várad helye középkori könyvtártörténetünkben" és "A székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár története" cimü munkáit — partes pro totó — emelném elsősorban ki. Előbbi tanulmányában a váradi szerzetesi könyvtárak, majd a székesegyházi könyvtár létrejöttét és fejlődését mutatja be a levéltári források, a teljes irodalmi anyag feldolgozásával, de munkájában mesterien alkalmazza a hipotézis-építést is, amely nála — néhány magyarországi kollégájától eltérően — nem a fantázia magasröptű szárnyalásának produktuma, mert hipotézisei minden szavát adatok tömege (többnyire más hasonló intézményeknél teljes mértékben bizonyítható, igy analógiaképzésre alkalmas adatok sora) támasztja alá. Erre egy példa: Várad első monostorát a premontreiek alapították Váradhegyfokon. Ez tekintélyes rendház volt, a magyarországi premontrei rendtartomány feje; szoros kapcsolatban állt a franciaországi anya-rendházzal, 14 leánymonostor (filia) tartozott alá, 1241-ben ide küldték meg (jő ideig itt is őrizték) a pápa által megerősített rendi statútumokat, tehát mindenképpen vezető szerepet vitt a korabeli Magyarország szerzetei között. Erre épül a hipotézis: a leánymonostorokat előírás szerint el kellett látni a szertartásokhoz szükséges 12-13 könyvvel, tehát a tartományi rendi centrumban (Váradhegyfokon) kellett lennie egy másolóműhely ne k (scriptoriumnak). A liturgiái könyveket azonban itt is kiegészíthették teológiai és filozófiai munkákkal, valamint a gyakorlati lelkipásztorkodást elősegítő prédikációskönyvekkel is. Mire alapítja ezt a 443
