Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.

módja pedig nem a lélekölő cédulázás, hanem az eredeti rend visszaállítása, a proveniencia tiszteletbentartása, mert a kutatok csak igy igazodhatnak el jól a levéltári matériában. A mi számunkra ez a követelmény természetes, Erdélyben azonban nyomatékkal kell hangsúlyozni, mert a történelem viharai során sokféle hatás érte az archívumokat, ezért elsősorban az iratképzés fórumainak változásaival, a hivataltörténet egészével és részleteivel kell megismerkedniök azoknak, akik a levéltári anyag rendezésével foglalkoznak. Másrészt a korszerű rendezési elvek követése "ráneveli az arra alkalmas fiatalokat a történetkutat ói feladatok elvégzésére", hiszen az archivumok nem az élő államigazgatás szervei, hanem "az ország történelmi emlékanyagának is tárházai", ezenfelül a régebbi és az uj iratanyag kezelése eltérő módszerek alkalmazását követeli meg, a régi archívumokkal foglalkozó levéltárosnak a történettudomány tudós kutatójának kell lennie. Igazat kell adni Jakónak abban, hogy "a levéltárak a fiatal történészek szakképesítésében fontos szerepet tölthetnek be, s a történettudomány megsínyli, ha ezt a lehetőséget a jövőben nem adják meg nekik". A képzés fontosságának hangsúlyozásánál azonban nem marad meg, minden tanulmányában rámutat a megszívlelésre méltó tanulságokra, a vizsgált téma kutatásával kapcsolatos további feladatokra, sőt többnyire arra is, hogy ezeket hogyan kellene elvégezni, melyik módszer alkalmazása milyen eredményekkel kecsegtet. Így történetesen "Az erdélyi hivatalok levéltári utasításai (1575-1841)" cimü munkájában minden megvizsgált részletkérdésnél megáll és megmagyarázza, hogy az egyes jelenségek mögött milyen ok húzódik meg: miért nem őrizték az iratkibocsátó szervek az általuk készített okiratokat? (Az volt a felfogás, hogy az őrzés annak a kötelessége, akinek ehhez érdeke fűződik — ezért mondták ki sorra az országgyűlések, hogy az elhunyt itélőmesternél maradt iratokat ki kell adni az érdekelt családoknak.) Ugyanígy — tanár módra — válaszolja meg azt a kérdést is, hogy mi volt az oka a megyei, széki iratvédelem viszonylag késői kialakulásának? Miért olyan gyér a XVM. századot megelőző időszak megyei iratanyaga? (Mert a levelesláda állandóan "költözött" , nem volt fix őrzőhelye.) De Jakó archivisztikai tanulmányaiban azt is gyönyörűen bemutatja, hogy mikor, milyen tényezők hatására és hogyan "mozdult" előre az iratvédelem és minden eredmény, amelyet az állami szervek a korszerűség utján elértek, hogyan gyűrűzött tovább, a kormányszékeknél megteremtett rendszer egyes elemeit vagy egészét hogyan vették át az egyházak vagy magánosok saját archívumaik rendbeszedése során. A történelem geológusa Ugyanez a militáns didaktikai-pedagógiai magatartás hatja át azokat a tanulmányokat is (ezek teszik ki a könyv terjedelmének nagyobbik részét), amelyekben az erdélyi könyv-, illetve könyvtártörténet egyik-másik fontos kérdését veszi kutatói bonckése alá Jakó Zsigmond. Hangot ad aggódásának, világosan látja az utóbbi évtizedekben jelentkező (és a technikai-civilizációs fejlődéssel arányosan erősödő) negativ tendenciákat, ezért életkérdésnek tartja, hogy a társadalom jelentős rétegei ne csak tévé-kultúrával rendelkezzenek, hanem mindennapi élményükké — szükségletükké — váljék a könyv, ez alapvető feltétele annak, hogy az egyén teljes értékű emberként tudjon beleilleszkedni a szocialista társadalomba. Hangsúlyozza tehát, hogy a szocialista művelődéspolitikában fontos szerepe van a könyvnek, a könyvtári szervezet munkájának — ezen belül a hagyományok észszerű értékesít és ének. Nagyon szép és találó szerzőnek a könyvtárakról vallott felfogása, amely szerint a téka műemlék, ugyanannyi védelem és megbecsülés jár ki a 442