Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 3. szám - Hajdu Lajos: Írás, könyv, értelmiség: gondolatok Jakó Zsigmond tanulmánykötetéről / 435–448. o.

sét: Szebenben 1528/29-től működött nyomda, amelyet 1543-ban vagy 1544-ben cirillbetiikkel is felszereltek; e nyomdát Filip Moldoveanul.aváros román tolmácsa és íródeákja vezette; a nyomda tipográfiai sajátosságai (későbbi kiadványai segítségével) tisztázhatók — most már csak arra van szükség, hogy valahonnan előkerüljön a katekizmus egy példánya. Hol kell ezt keresni? Elsősorban Németországban, mégpedig olyan protestáns szellemi centrumokban, amelyekkel az erdélyi (szász) luteranizmus kapcsolatban állt. De eredményt hozhat a román kálvinista gyülekezeteket felszámoló jezsuiták és egyéb személyiségek hagyatékának átvizsgálása is. Jakő — miután bebizonyítja, hogy egyes kutatók félreértették Cipariut amikor rá hivatkozva állították, hogy az erdélyi irodalomban nem volt nyoma e katekizmus létezésének — sürgeti az erdélyi könyvleltárak, könyvjegyzékek rendszeres átvizsgálását is, mert ha a nyomtatvány ily módon nem is kerül elő, az adatok közvetett bizonyítékot szolgáltathatnak létezéséről. O maga szemléltető példát is hoz sürgetése életrevalóságának dokumentálására, beszámol arról, hogy gr. Bánffi Dénes szebeni könyvtárának 1752-es leltározása során összeírtak egy román nyelvű könyvet "Filep Oláh Apostol Oláhul irt könyve az oláhok reformatiojára" címmel. A cím bizonytalansága és sutasága Jakő szerint azt tanúsítja, hogy a címlap hiányozhatott és a leirő a cirillbetüs szövegből csak hozzávetőlegesen állapíthatta meg a mü tartalmát. Jakó konklúziója: ez az első hiteles bizonyítéka Filip Moldoveanuinak tulajdonított katekizmus létezéséről, nem elégszik azonban meg a puszta megállapítással, mint a forráskritika tapasztalt mestere maga teszi fel és válaszolja meg a tétele meggyengítésére alkalmas (vagy annak tűnő) kérdéseket és ezek megválaszolása után konklúziója teljesen megalapozottnak tűnik. A tanítómester Jakő Zsigmond alkotói módszerének másik jellegzetessége a pedagógiai-didaktikai szándék maximális érvényesítése valamennyi tanulmányban és ez elismerésre méltó törekvés: akár népe történetének fordulópontjait, akár a régmúlt dolgos hétköznapjainak tanulságait kutatja egy tudós, a nagy elődökhöz hasonlóan erkölcsi kötelessége a tanítás, az utódok nevelése és ezt a kötelességet vállalnia kell a történésznek akkor is, ha a tanítás nem közvetlen, ha a történeti igazság mélységeinek leendő búvára a müvekből akarja megismerni a szakma fogásait, a követésre méltó módszereket. E tanitőszándék érvényesítésének azonban nyilván más oka is van: az utóbbi évszázadokban — mióta a nemzeti önismeret egyik legfontosabb területévé vált a historiográfia — talán soha nem volt ekkora szükség annak hangsúlyozására, hogy a múlt ismerete elengedhetetlen feltétele a jövő építésének, mint ma. Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, — az egyetemi oktató-nevelő munkában éppúgy, mint az élet egyéb területein, hogy a felnövekvő uj generációk történelmi ismeretei (enyhén szólva) felületesek, holott ők fogják maguknak és utódaiknak felépiteni az uj társadalmat, amely csak akkor válhat ilyenné, ha,az építőmesterek kellően ismerik és munkájuk során hasznosítják is a történelmi tanulságokat. A másik tapasztalat: valamiféle prakticista, áltudományos szemlélet következtében hovatovább csak a természettudományok minősülnek scientia vera-nak, a társadalomtudományok becse — nem a szavakban, hanem a praxisban — egyre kisebb. Ezért is szükséges, hogy a multat kutató és igy a jövőt építő történész ragadjon meg minden alkalmat a torzulások káros következményeinek csökkentése érdekében, azért, hogy a potenciális utódok lássák meg e munka szépségeit. Jakő ezért hangsúlyozza nyomatékkal, hogy a levéltári anyag rendezése nem igazgatási, hanem tudományos feladat; e feladat végrehajtásának legcélravezetőbb 441