Levéltári Szemle, 27. (1977)

Levéltári Szemle, 27. (1977) 1. szám - ADATTÁR - Révész Tamás Mihály: Adalékok a gyülekezési jog magyarországi fejlődéséhez / 185–193. o.

A népgyűlésekről szóló miniszteri rendeletet ugyanis, lett légyen az akár elnöki számú is, hiába keressük az 1868-as rendeletek tárában. A megyékhez, a kerületekhez, székekhez és vidékekhez ugyanis ez az állampolgári szabadságjogok katalógusában oly előkelően jegyzett jogot a dualizmus után elsőizben szabályozó jogforrás csupán a hivatalos utón juthatott el, s ez a hivatalos ut egyben a nyilvánosság kizárását is jelentette. (9) Magyarán az állampolgárok mit sem tudtak arról, hogy esetleges gyűléseiket milyen szintű és tartalmú jogszabály alapján fogják engedélyezni, ellenőrizni, vagy éppen feloszlatni. A nyilvánosságtól való félelemre, ha figyelmen kivül hagyjuk a benne fellelhető rendészeti intézkedések demokles kardját, a rendelet szövegének tüzetes vizsgálata nem adhat kielégítő magyarázatot. A 128-as számú rendelet ugyanis lényegében ugyanazt ismételte meg, amit korábban már a gyülekezési jogról szólva a miniszteri szintű rendeletek, az 1848. évi április 20-i miniszteri rendelet, az április 28-án 216 B számú, illetve 195. B. sz. belügyminiszteri rendeletek is magukban foglaltak. A körrendelet kimondta: "a népgyűlések helye és órája előre bejelentendő a hatóság főnökének, s minden népgyűlés, mely előleges bejelentés nélkül tartatnék meg, a hatóság által feloszlatandó". A rendelet hangsúlyozta a gyűlések rendezőinek felelősségét, s az alkotmányellenes jellegű népgyűlések feloszlathatásának lehetőségét. A fentiekben vázlatszerüen ismertetett, a gyülekezési jogot a kiegyezés után először rendező nyilvánosan ki nem hirdetett jogszabály közelről sem tekinthető átgondolt, mégfontolt kormányzati lépésnek, ellenkezőleg, kimondottan hevenyészett, eseti, s megfogalmazásában is pongyola jogforrás volt. Elemzése azonban jó alkalmat szolgáltat arra, hogy e körrendelet (valójában, nézetünk szerint, utasítás) eseti jellegét húzhassuk alá. A minisztertanácsi elhatározás nyomán megszületett intézkedés ugyanis kimondottan konkrét rendészeti aktus volt az országgyűlés "némely tagjai" által rendezni szándékolt népgyűlések káros hatásának megelőzésére, vagy csökkentésére. S bár az e téren végzendő további kutatások remélhetően még többet tárhatnak majd fel e rendelet alkalmazásának hatásfokáról, gyakorlatáról, az azonban már most is kétségtelen, hogy az 1868. évi 128. sz. BM. eln. rendelet korántsem volt egyedülálló az ilyen jellegű és célú intézkedések sorában. A belügyminiszter ugyanis már a következő évben, 1869-ben ismét hasonló tárgyú körrendeletet bocsátott ki az alárendelt törvényhatóságok főnökeihez az ellenzéki képviselők által tervezett és szervezett "népgyűlések, népkörök" éberebb felügyeletét biztosítandó. (10) Feltehető, hogy e második körrendelet - melynek szövegére eddig még nem bukkantunk rá — nem hatvannyolcas elődje hatástalanságának és eredménytelenségének köszönhette létét, hanem inkább annak, hogy a kormány túlontúl is nagy figyelmet szentelt az ellenzék agitációs és propagandisztikus tevékenységének. S hogy ez mennyire igy volt, ezt bizonyítja — többek között — az Asztalos János által megrendezni szándékolt népgyűlés betiltása Kiskunfélegyházán. Asztalos a demokrata körök országosan ismert szervezője 1868. április 13-ára népgyűlést hirdetett, ám a helyi hatóságok a központtal, vagyis a kormánnyal egyetértésben nem haboztak a tervezett megmozdulást betiltani. E betiltásról nyilatkozva a parlamentben Horváth Boldizsár igazságügyi miniszter is érzékeltette a mozgalom, s szervezőjének veszélyességét: "miután... korábbi proclamátiői olyan izgalmat gerjesztettek az egész vidéken (mármint Asztalosé), hogy a félegyházi biró alkotmányos és törvény iránti kötelességének tartotta Asztalos Jánost a kecskeméti törvényhatóság utján felszólítani, hogy a ... népgyüléssel hagyjon fel" (11) A félegyházi biró Ugybuzalma azonban nem merült ki e határozat meghozatalában, a városba érkező Asztalost az őt fogadó tömeg szeme láttára tartőz188