Levéltári Szemle, 26. (1976)

Levéltári Szemle, 26. (1976) 1. szám - Kiss Géza: A levéltári olvasókönyvek és a történelemtanítás / 23–32. o.

A fenti néhány hiányosságra a legjobb szándékkal irányítottuk a figyelmet, hiszen az olvasókönyvek a botlások ellenére is rendkivül gazdagon ontják az országos történelmet helyi színekkel gazdagító részleteket. Gondunk inkább abból adódik, hogy a gazdag választék ellenére sem tudnak iskoláinkban megnyugtató módon élni a levéltári olvasókönyvekkel. A nehézség legfőbb oka az, hogy a helyi anyagok felhasználásának mértékét és módját a központi tanterv nem Írhatja elő. A metodikai szakirodalom annak tisztázásával igyekezett ezen a gondon segíteni, hogy már 1960-ban, világosan leszögezte: "A nemzeti történelem tanítása közben a helyi anyagok felhasználásának mértékét a lehetőségek és a tanterv együttesen határozzák meg." A kettő közíil az elsőbbség a tantervé, mert ha a helyi elemek alkalmazása során célul tűztük ki tantervi anyagunk elmélyítését, akkor már eleve kizártuk a helytörténet öncélú tanítását. A helyi hagyományok alkalmazása ugyanis csak megfelelő mértékkel engedhető meg. (1) A Köznevelés olvasói számára készített széles körű tájékoztatáson kívül a Művelődésügyi Minisztérium kezdeményezésére a Történelemtanítás hasábjain (és másutt is) jelentős helytörténetmódszertani irodalom halmozódott fel, sőt ezzel együtt a megyei szakfelügyelők is szorgalmazták mindenütt a helytörténeti elemek tanórai felhasználását. További hibaforrás, hogy a korábbi években a tanárképző intézmények sem készítették fel az itt jelentkező újszerű feladatokra, s igy történhetett, hogy a levéltári szervek segíteni akarása, a tanügyigazgatás sokféle fáradozása ellenére még ma is leírhatjuk, hogy amelyik iskolánkban eredményesen alkalmazzák a helytörténeti elemeket az oktatásban, ott (akárcsak az olvasókönyvek megjelenését megelőző időben) anyagot és módszert gyakran a tanár keres magának. Persze az is igaz, hogy a helytörténeti elemek fenti propagálása ritkán terjedt ki a konkrét forrásokra, s ezek között a levéltári olvasókönyvekre. Gondjaink összegezéséül ide kívánkozik annak kimondása, hogy sok tanárunk sokféle utón jár s közülük csak kevesen ismerik azokat a lehetőségeket, amelyek nyomán a gyakorlatban is egymásra tud találni a tanár, a diák és a helytörténet. Ennek a találkozásnak ma még leginkább csak egyszerű eseteivel találkozhatunk. A fentebb közölt szomorú tények ellenére is egyre több kartársunk érzi szükségességét annak, hogy a levéltári olvasókönyvek anyagából 10-15 sort meg nem haladó szemelvényt válasszon ki azzal a céllal, hogy a történelem valamelyik folyamatát vagy szereplőjét bemutassa, vagy megértesse egy-egy fogalom mélyebb tartalmát. (Az idő szorítása miatt erre a célra csak olyan részletek választhatók, amelyek nem igényelnek bővebb magyarázatot.) Ezt a megoldást talán szívesen alkalmazzák kartársaink, mert különleges előkészületet nem igényel, speciális ismereteket nem kivan, de azonnali hatásként felcsillaritja a diákok szemében az érdeklődés fényét, azt a fényt, amely az igazi tanárt gyakran ösztönzi önmagát felülmúló teljesítményekre. Akik ezt az utat választják, valósággal dúskálhatnak a helytörténeti olvasókönyvek kincseiben. Hallgassuk csak meg milyen drámai erővel hömpölyögnek korai feudális történelmünk eseményei: ".,. Vata átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonosz bűnt cselekedtek. Megölték a katolikus hitnek szolgáló papokat, és világiakat és lerontották isten számos egyházát. Majd fel29