Levéltári Szemle, 26. (1976)

Levéltári Szemle, 26. (1976) 1. szám - Kiss Géza: A levéltári olvasókönyvek és a történelemtanítás / 23–32. o.

OLVASÓKÖNYVEK ÉS A PEDAGÓGUS TÁRSADALOM Témánk szolgálata arra kötelez bennünket, hogy megvizsgáljuk — legalább megközelitőleg — mint fogadta az olvasókönyvek megjelenését a pedagógus társadalom? Erre vonatkozó országos felmérés jelenleg nincs. Egy-egy megyére vonatkozóan tájékoztatással szolgálhatnak a szakfelügyelők. Azonban ez a tájékoztatás nem tekinthető teljesnek. A helytörténeti olvasókönyvek iránti érdeklődés legjobban egy piramissal ábrázolható. A piramis csúcsán foglalnának helyet az úgynevezett "kutató tanárok". Megyénként csak néhányan, országosan sem sokan vannak. Ók feltétlenül örömmel fogadták az olvasókönyveink megjelenését. Az esetek nagy részében tanáccsal is segítették a szerkesztőket, különböző összejöveteleken (a Történelmi Társulat vándorgyűlésein, szakfelügyelői értekezleteken) pedig lelkesen támogatták azokat. Ezek az emberek azonban személy szerint nem voltak rászorulva az olvasókönyvek megjelenésére. Egy-egy helységre, tájra koncentrált saját gyűjteményük ugyanis — köztudott ez — gazdagabban követte és követhette a tantervi célokat, mint a sokféle megyei igényt kielégitő olvasókönyv. Ók korábban is rendszeresen alkalmazták a saját kutatásaik eredményeiként feltárt helytörténeti anyagokat a mindennapi oktató-nevelő munkában. Lényegesen népesebb azoknak a kollégáinknak a tábora, akik mintegy pedagógiai szükségletből érdeklődtek az olvasókönyvek iránt. Okét mindenekelőtt az adni akarás vezérelte akkor, amikor a kezükbe került gyűjteményből ki jegyezgették iskolai felhasználás céljára a munkahelyükre, szűkebb környezetükre vonatkozó adatokat és óravázlataik között gondosan tárolták a szükséges szemelvényeket. Ezek a kollégáink nem tekintették magukat helytörténészeknek és csendben végzett, eredményes munkájukról rendszerint csak mások utján értesülünk. Ha eljutott hozzájuk az olvasókönyv, örömmel fogadták és azóta is eredményesen használják azt. A legnépesebb az elzárkózó közömbösek tábora. De vajon mi lehet az oka tartózkodásuknak? Nézzünk csak meg néhány szempontot! 1. Minden valószínűség szerint kényelmesebb riadót fújni a maximaiizmus ujabb merénylete ellen, mint alaposan megvizsgálni, hol segíthetnék vajon a forrásgyűjtemények (a minisztérium által kiadott csakúgy, mint a levéltáriak) oktató-nevelő céljaink szolgálatát? 2. Az olvasókönyvek megkövetelhetik szakmai és módszertani kulturáltságuk önkritikus felülvizsgálatát. Szükségessé válhat pl. a korszerű osztály és csoportfoglalkozás alkalmazása; uj módon kell szervezni a tanulók készülését stb. Kiderülhet azonban az is, hogy az oklevéltani ismeretek — ha voltak is — nagyon elhalványultak, és elfelejtve, hogy milyen kérdések megválaszolását igényli a forrásismeret és kritika, talán nem is tudnának mit kezdeni a kezükbe kerülő kötettel. Ugy vélem erre az esetre illik tökéletesen a régi latin mondás: "Ignoti nulla cupido." Nem lennénk igazságosak, ha a vegyes fogadtatásért kizárólag a tanárokat marasztalnánk el, de akkor sem, ha az anyaggyűjtéssel, szerkesztéssel, az anyagiak előteremtésével terhelt levéltárosoktól még azt is elvárnánk, hogy félretéve a kötelező szerénységet, saját munkájukat terjesszék, propagálják. A mulasztás, amely miatt csak nehezen tud anyagi erővé válni a levéltári olvasókönyvekben foglalt gazdag anyag, valahol a nyomda és az iskola között történt. 26