Levéltári Szemle, 25. (1975)

Levéltári Szemle, 25. (1975) 1. szám - IRODALOM - Degré Alajos: Varga Endre: A királyi Curia 1790–1950. Bp., 1974. / 251–255. o.

intézkedés történt ebben az időben, talán kevesebb panasz futott be a felektől, ami a Kúria működését jellemezné. Az igazi okot azonban másban keresném. A szerzőnek az a nézete, hogy az 1724-ben újjászervezett, az elmúlt évszázadoknál sokkal kedvezőbb helyzetben működő Kúria nem felelt meg a működéséhez fűzött nagy várakozásoknak. Álláspontját bővebben nem indokolja, y

igy nem tudjuk, hogy anyagi-jogi szempontból, tehát a Kúria íteleteinek színvonala szempontjából alakult ki ez a nézete, vagy az ítélkezés lassúsága, az egyre növekvő restancia miatt. Éppen száz évvel ezelőtt Wenzel Gusztáv a Visszapillantás az előbbi magyar király Curiának l724-;l769-iki működésére c. remek kis akadémiai értekezésében (Ért. a Társadalmi Tud. Köréből III. köt. 8.sz.) szinte panegirist zeng az 1769 évben összeállított kúriai döntvények,, a Plánum Tabulare színvonaláról, a magánjogot fejlesztő döntéseiről. Ez a dicséret nem feltétlenül helytálló, mert bár elismerhetjük, hogy a feudális nemesi magánjog zárt intézménykörén belül a Plánum Tabulareban foglalt döntések a magánjogot fejlesztették, a jogvédelemnek tágabb teret biztosítottak (pl. a gyám felelőssége a vagyonkezelésért), újabb kutatásaink világosan bizonyítják, hogy a nem nemes jogi képtelensége nemesi fekvő javak birtoklására, korábban nem volt legalábbis általánosan elfogadott (erre adatok a Veszprém megyei Helytörténeti Lexikonban is), ezt a szégyenteljes, és a gazdasági fejlődést nagyon gátló jogelvet a Kúria 1724 utáni gyakorlata alakította ki, és épp a Plánum Tabulare terjesztette el. Szerzőnk azonban nem akar vitába bocsátkozni jogtörténeti kutatásunk régi nagyjával, vizsgálatán kívül hagyja az ítélkezés anyagi jogi színvonalát, inkább mellőzi annak a kornak feldolgozását, melynek terméke ez a nagyszabású döntvénygyűjtemény. Az is valószínű, hogy éppen a Kúria iratkezelésének a szerző által nagyon alaposan bemutatott rendetlensége, a sok elveszett perirat, és a restanciajegyzékek hiánya miatt nem tudná bizonyítani olyan akkurátussággal az ítélkezés lassúságát, a restancia állandó növekedését, mint az 1818 és 1822 évi jelentésekből, bár épp ezekből a jelentésekből tűnt ki, hogy még 1818-ban sem fejeztek be 1748-ban indult táblai, 1757-ben, 1776-ban indult fellebbezett pereket (110 1.). A Wenzel által részletesen ismertetett perek némelyikéből is kiderül, milyen sokára született meg benne a perdöntő táblai ítélet . Mindez azonban következtetési alap arra, hogy 1780 előtt is nagy restanciái voltak a királyi táblának, de nem olyan ellentmondást kizáró bizonyíték, amilyenekkel a szerző dolgozik, és amit magától -minden esetben megkövetel. Mint minden érdemi kutatónak, a szerzőnek is vannak különösen fontos kedvenc témái, amiket a többinél sokkal részletesebben dolgoz ki, igyekszik aprólékosan bemutatni. Talán legkedvesebb témája a II. József által létesített új bírósági szervezet és perrendtartás, a Novus Ordo, melynek kereken 80 oldalt szán, noha az új perrend mindössze négy évig volt hatályban, és a császár visszavonó rendeletét épp a magyar bíróságok siettek oly gyorsan és alaposan végrehajtani, hogy az egész új rendet maradéktalanul megszüntették, és annak még hatása sem volt a későbbi magyar bírósági szervezetre és perrendre. Néhány elkerülhetetlen újítást (.kínvallatás eltörlé252