Levéltári Szemle, 24. (1974)

Levéltári Szemle, 24. (1974) 2–3. szám - Egey Tibor: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye központi iskolánkívüli népművelési bizottsága, 1923–1945 / 323–351. o.

Az ország gazdasági élete a felvett külföldi kölcsönök hatására átmenetileg stabilizálódott. Ennek ellenére a kultusz tárcának még mindig nem volt ereje ahhoz, hogy a bejelentett népművelési törvényt elfogadtassa, illetve, hogy megkísérelje elfogadtatni. Még kevésbé tudta elérni azt, hogy költségvetését Igénye szerint felemeljék - ezért több pénzt, amit addig adott, központi erőből nem tudott a hazai népmüvelésre fordítani. A törvényhatóságok anyagi hozzájárulására tehát változatlanul számítania kellett. A szabályrendeletekre azért is szükség volt, mert a fennálló törvények értelmében az alispán, illetve a vármegye csak közgyűlési határozat birtokában cselekedhetett, különösen pénzügyi kérdésekben. Az eltelt három esztendő pestmegyei gyakorlata egyértelműen bizonyította, hogy a Bizottság csak nevében önálló, (49) gyakorlatilag nemcsak, hogy mindenben végrehajtja a VKM elképzeléseit, hanem őszintén támogatja is a minisztérium elgondolásait, sőt vele egyetértésben több területen, mint kezdeményező lép fel.(50) A minisztériumnak - mint majd később látni fogjuk - egyelőre rejtetten, de az is a szándékában volt, hogy a népművelési törvény megalkotása ügyében maga mellé állitsa a törvényhatóságokat. Mindezek alapján érthető, hogy a vármegye közönsége által 1925. december 1-én elfogadott megyei népművelési szabályrendeletet (51) 1926.május 2-án a miniszter megkötéssel bár, de elfogadja. "Az 1925. évi 17 000.sz. VKM rendelet, nemkülönben ez a tárgyban kiadandó kormány hatósági rendelkezések szigorúan szem előtt tartandók" - igy szól a jóváhagyás feltétele. Változatlanul nincs szó semmiféle engedményről sem, vagy kompromisszumról. Az engedély voltaképpen csak udvarias gesztus, jutalom az eddigiekért, de a vármegyei önérzetnek égi simogatás. E furcsának tűnő kifejezésünket a következőkkel próbáljuk megmagyarázni. A napi politikai gyakorlatban egyre világosabbá vált az államvezetésnek az a célja, hogy megszüntesse a vármegyék még maradék önállóságát is. Az 1929. évi XXX.t.c. megalkotásával ez be is következett. A kormányzatnak ez a törekvése, amint arra Csizmadia Andor is rámutat "nem egyértelműen a rendszer fasizálódásának a megnyilvánulása. A megyei autonómia lényegében rendi maradvány, a megye felépítése kirívóan antidemokratikus volt, és mint közigazgatási szervezet sem felelt meg minden tekintetben a modern államigazgatás követelményeinek. Az államositásra irányuló törekvések sok esetben egyszerűen a közigazgatás modernizálásának szakszempontból helyes igényeit szolgálták."(52) A törvényhatóság miniszteri rendelet értelmében állitotta fel a vármegye iskolánkivüli népművelési bizottságát (annak hivatalos pecsétjében a megye címerét használták.) De mert tárca utasításra alkották meg a Bizottságot, ezért azt eleve - sajátságosan értelmezve az 1876. évi Vl.tc.-et - nem vonták be a közigazgatási bizottság, és a közgyűlés hatáskörébe, illetve annak felügyelete alól gyakorlatilag kivették. Ezáltal "önálló megyei bizottságot" hoztak létre, amelyiknek az elnöke, vezetője nem a főispán, hanem az alispán lett.(53) (A tisztikar a magáénak érezte, ezzel magyarázható hogy munkájában miért is vett sokszor hivatali kötelességén tul is részt.) A VKM-et persze mindez különösebben nem érdekelte. Ügyesen kihasz332