Levéltári Szemle, 22. (1972)

Levéltári Szemle, 22. (1972) 3. szám - Oltvai Ferenc: A községi irattárak védelme Csanád megyében a felszabadulás előtt / 14–36. o.

15 tanulmánynak, csupán jelezzük, hogy az egyetlen országos jellegű levéltár munkatársainak történeti érdeme, hogy a tudományág müvelése mellett milyen sokat tettek a magyar levéltárügy érdekében. Lényegében miről volt szó? Az ország központi szervei, valamint a megyék és a törvényhatósági jogú városok régibb iratai szakszerű megőrzéséről törvényes intézkedések gondoskodtak; ezeknek levéltári intézményt kellett fenntartaniuk és levéltárost kellett alkalmazniuk. Ha korlátozottan is, de érvényesült a szakszerűség e levéltárak munkájában ; voltak levéltárosaik, akiknek az iratok átvétele, gondozása, megőrzése volt a feladatuk. Részletesen ugyan nem rendezték a közhatósági levéltárak ügyét, de ennek szükségességét az 1901-ben életbelépett Vármegyei Ügyviteli Szabályzat, az un. VÜSZ. is kifejezi, s méginkább ezt óhajtja elérni az 1929. XI. te. , amely a múzeum-könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezésével foglalkozik. E törvény végrehajtási utasitása előírja az irattárak és levéltárak történelmi jelentőségű anyaga kezelési szabályainak elkészitését, de ilyen szabályzat sohasem látott napvilágot. (5) Amiként rendezetlen volt a levéltárakat fenntartó megyei és városi törvényhatósági levéltárak ügye, még inkább ilyen volt a helyzet az állami szervek és egyéb közhatóságok, intézmények és testületek esetében. Még az önkormányzat területén, a községekről sem gondoskodott az utolsó átfogó ügykezelési szabályzat., a 126 000/1902. BM. sz. rendelet az un. Községi Ügyviteli Szabályzat. A község régi iratanyagát ugyanis meghagyta a községek kezelésében, de elhelyezésükről, védelmükről, nem gondoskodott a selejtezési előirásokat senki sem tartotta be. Egyedüli szempont az ügyviteli érdek volt. (6) A felszabadulás után jónéhány évnek kellett eltelni, amig nemcsak a közhatóságot, hanem valamennyi szerv történeti értékű iratainak védelmét jogszabályilag biztositották. A felszabadulást követően juthattak csak el hozzánk a szovjet példák, igy az 1918. június 8-iki lenini dekrétum is, amelynek szellemében létrejöhetett a lényegében egységes magyar levéltárügyet megteremtő 1947. évi. XXI. te. Ennek előirásai (kerületi levéltárak), polgári reformjai már akkor sem valósulhattak meg, mégis átfogó, gyakorlati intézkedéseket tartalmazott a szervezet és a levéltárvédelem terén. (7) Végrehajtási utasitás az életbe nem ültette át a tervezett intézkedéseket, hiszen azt ki sem adták. Később, a megváltozott társadalmi és politikai viszonyoknak megfelelő rendezés látott napvilágot. Ez az állapot azonban 1950-nél előbb nem következett be. Ezt megelőzőleg az országos kormányszervek, a megyék és városi törvényhatóságok és néhány un. megyei város iratain kivül a többi szerv által létrehozott iratokról a történetirás nagy kárára, nem történt intézkedés. Az iratok pusztulása általános volt. A helyzetet már a felszabadulás előtti időszakban felismerték a törvényhatósági levéltárosok, és a tények leplezetlen feltárásával nem egyszer kifejezték aggodalmaikat. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a testületi szervezkedésben látták a változtatás megindításának egyik lehetőségét. Az adott helyzetben nem állott rendelkezésükre más eszköz. Az 1935-ben megalakult Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületében legalább egymás között fejezhették ki gondolataikat. A testületi ülések egyikén-másikán mint a legégetőbb kérdés merült fel az irattárak problémája. Hivatkozunk az 1940. december 7-iki ülésre, amikor is Jánossy Dénes, a kérdés szakavatott ismerője és harcosa - "A modern irattárak problémái" cimen rámutatott többek között arra, hogy a közhatóságoknál, általában a hivataloknál és intézményeknél hiányzik annak a felismerése, hogy az irattárak a történetírásnak is forrásai és ezért gondoskodást kivannak. Elmondható, hogy az irattár fogalma, hol a raktár, hol a lomtár fogalmával egyesül. Jánossy különösen az irattárak rendeltetésének fel nem ismeréséből származtatja a bajokat. Az irattárakat szabályszerűen nem selejtezik, felhordják a felhalmozódott irattömeget a helyhiányra való hivatkozással a padlásokra, ahol azok sorsa a pusztulás. A légvédelmi rendelkezések értelmében lomtalanitani kellett a padlásokat és ennek következtében a már felbomlott állapotba került irattár tovább vándorolt a pincékbe, ahol éppúgy az enyészet várja, mint a padlásokon. "(8) A magyar levéltári helyzet leglényegesebb kérdéseinek feltárása szinte az 1940-es évek elejéig megtörtént. A tényeknek mind a Levéltári Közleményekben, mind a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete évkönyveiben nyomát találjuk. A pusztuló történeti értékű iratok tömegén kivül felismerték az ügyet összefogó intézmény hiányát, a levéltárosképzés fogyatékosságait, a meglevő szervezet személyzeti elégtelenségét. Általában jogszabályban rögzített intézkedésben látták volna a megoldást. Az iratvédelem kiterjesztésének szükségessége minden történeti értékű iratot létrehozó intézményre, világos volt a levéltárosok előtt.