Levéltári Szemle, 19. (1969)

Levéltári Szemle, 19. (1969) 3. szám - Baraczka István–Mályusz Elemér: Az evangélikus egyházi levéltárak aktuális kérdéseiről / 531–544. o.

- 538 Üllői-utra szállitsuk, pénzünk pedig arra egyáltalán nem, hogy fedezzük a csomagolok, a ládákat emelgető dolgozók napidíját és a szállítás, a fuvarok költségeit. Anyagi eszközeink elégtelensége már azzal fenyegetett, hogy a könyvtárról le kell mondanunk és azt sorsára kell bíznunk. Ekkor jött segítségünkre Fügedi Erik személyében az állam. Fügedi dr. mint a veszélyeztetett kulturális javak miniszteri biztosa teherautót adott, amellyel háztól-házig több fordulóban leszállíthattuk a könyvtárt ugy, hogy a ládák elégnek bizonyultak, ugyanakkor megmenekültünk a szállítási költségektől. SŐt maga személyesen irányította a költöztetést. így valóban a legminimálisabb kiadások árán a könyvtár baj nélkül Budapestre került. Az akció nemzeti művelődésünk szemszögéből nézve hasznosnak bizonyult. Mert hogy mi lett volna a könyvtár sorsa, ha Sajőkazán marad, azt megmutatták a következő évek fejleményei. A könyvállványok ugyanis ott 'maradtak, mivel egy hatalmas terem galériás, beépített bútorzatának elhelyezése székházunkban egyelőre ] eküzdhetetlen nehézségekbe ütközött. Sajnos, mire rá kerülhetett volna a sor az állványok szétszedésére és két tehervagonban Budapestre szállítására, azok eltűntek. A könyvtártermet különböző, nem kulturális intézmények igényelték ki egymás után s ezek az átrendezések során liquidálták az állványzatot. Igaz, ez akkor nem számított műemléknek, mert 1860 körül készült, de keményfából, nem minden művészi érzék nélkül, és a helyszinen imponáló látványt nyújtott. Pusztulására s hogy nem menthettük meg, még oly sok év után Is fájó szívvel gondolok. Némi vigaszt csak az nyújt, hogy maga a könyvtár nem osztozott a sorsban, amely a Sajókazán maradt könyveket érte. Az adományozó ugyanis néhány száz kötetet visszatartott. Ezeket halála után könyvtárunk megkapta, de penészes, átnedvesedett állapotban. Ettől s talán még rosszabb sorstól'mentette tehát meg a sajókazal könyvtár túlnyomó részét államunk és egyházi vezetőségünk együttműködése. A másik példát a levéltár életéből említem meg. Számtalan mozzanatot sorolhatnék fel annak bizonyságául, hogy mindenkor bizalommal fordulhattam a Levéltárak Országos Központjához. Ennek vezetője, az első években Borsa Iván és szakreferense egész a legutóbbi napokig Baraczka István, illusztris vendégünk és előadónk, mindenkor a legnagyobb jóindulattal segítettek tanáccsal és tettel egyaránt. Még pedig nem csak a hivatalos érintkezés határai között, hanem azokon messze túlmenően. Tudom, hogy most magamra vonom Baraczka levéltári Igazgató elvtárs neheztélését, de el kell mondanom, hogy neki, személyes összeköttetéseinek köszönhetjük, hogy a jelenlegi Üllői és Szentkirályi utcai levéltári helyiségek nem lakások, hanem levéltári és könyA^tári célokat szolgálnak. A honvédelmi minisztérium ugyanis két lakás részére kiigényelte az egykori üzlethelyiségeket s amikor a kijelölt lakókat az egyháznak sikerült, máshol kielégítve őket, elháritani, azt, hogy a Közületeket Elhelyező Bízott-